Említettük már korábban, hogy Lady Hester, bár egyre kevésbé szenvedhette a keresztényeket, azért viszonylagos rendszerességgel fogadott nyugati látogatókat is. A legnevezetesebb közülük talán a világjáró költő-forradalmár Lamartine volt, aki az 1835-ben megjelent Keleti utazás című művében emlékezett meg a sivatag királynőjéről. Lamartine csodálattal tekintett az akkor már ötven körül járó, de még mindig antik kariatidákat idéző termetű és fehérségű, öltözködésében az egzotikus keleti istennő chicet a klasszikus beduin barbár stílussal ötvöző asszonyra, aki ekkoriban már tényleg meglehetősen furcsán viselkedett – még magához képest is furcsán.
| ||
Nem is az volt a fő gond, hogy továbbra is megszállottan ásta bele magát az okkult praktikákba, vagy hogy a fejében még ott visszhangzott a jóslat, mely szerint ő lesz majd az a Mahdi, az a Messiás, aki egy fehér paripa hátán vezeti el népét Jeruzsálembe, hisz ebben nem volt semmi újdonság. Ám miután 1825-ben hírt kapott bátyja öngyilkosságáról, lassan tényleg kezdett becsavarodni. Kedélye szélsőségek közt hullámzott: az egyik nap magából kikelve bambusznáddal verte végig kastélya személyzetét vagy karóba húzással fenyegette őket, máskor pedig csak ült a földön, és
szótlanul, a pipáját szívva bámulta a csillagokat, esetleg csattanó maszlagtól kábultan hevert az ágyában.
A hét napjait, nyilván valami ősi, titkos tanítás alapján, szerencsés és szerencsétlen napokra osztotta, az utóbbiakon pedig kis sem mozdult a hálóterméből. A bajokat tetézte, hogy a palota, a fényűző berendezés, a nagyszámú személyzet, a testőrség és a népes állatsereglet fenntartása, a temérdek ékszer és drágaság, illetve különféle helyi kiskirályoknak és haduraknak nyújtott bőkezű ajándékok együtt rengeteg pénzt emésztettek fel, így Lady Hester az évek alatt rendkívül komoly adósságokba verte magát, londoni hitelezői pedig lefoglalták az életjáradékát.
Ezután állítólag személyesen Viktória királynőnek írt egy dühös levelet, amelyben lemondott brit állampolgárságáról is, és hát nagyjából ez volt az utolsó, nagy uralkodónőhöz méltó tette az életében.
| ||
Bezárkózott az egyre inkább egy sírboltra emlékeztető palotájába, és lassan átadta magát és környezetét az enyészetnek. A folyosókon elvadult macskái kóboroltak, a falak omladoztak, a tető beázott, a kertet felverte a gaz, a személyzet lassan elpárolgott, és vendégek sem érkeztek többé. A lady pedig, aki
élete vége felé már kizárólag csak kecske- és báránytejet vett magához, ijesztően lefogyott, elvesztette a fogait és gyakorlatilag a látását is.
Ekkor már tényleg csak azzal töltötte az idejét, hogy egykori dicsőségének romjai és a kacatjai között feküdt álló nap, és pipázott, vagy lassan elhatalmasodó tuberkulózisa miatt görcsökben fetrengett és vért köpött.
Állapotának híre eljutott Bejrútba, ahonnan két angol honfitársa, egy hivatalnok és egy misszionárius indult a segítségére 1839-ben, de már késve érkeztek. A vészjóslóan sötét, kihalt, kriptaszagú palotában már csak Lady Hester kiszáradt, összeaszott holttestét találták, macskái társaságában. 63 éves volt.
Lady Hester Stanhope memoárjait háziorvosa rendezte kötetbe és adta ki, kiterjedt levelezéseit meg például itt lehet online olvasgatni.
Ha pedig valakiben amúgy teljes joggal felmerülne, hogy miért nem volt ebből még film, annak jó hírekkel szolgálhatunk: már tervezik vagy legalábbis két éve még tervezték: a The Lady Who Went Too Far egészen klassz cím.
__
(Források: Greatbritishnutters, Ráth-Végh István: Tarka históriák)
_focuspoint_70x70.jpg?key=MmYyZjhmMjY2ZTM1ZTk1ODdlNzA4OTI3MzdiNjI4YWVlYjY4NDU4N2Q0NzAzZGQzMWViOWFmNmY3ODY3YmVmZg==)
