A fejvesztés terhei

A „rezsicsökkentés” visszavételének részleteiről lapzártánkkor még nem tudni semmit, azt végképp nem, hogy ki mennyivel fog többet fizetni az eddiginél. A kormány a múlt héten annyit mondott, hogy az „átlagfogyasztás” feletti részt kell majd piaci alapon vásárolni, és elhangzott két határérték is – de ez a részletes szabályok ismerete nélkül a részletes számításokhoz édeskevés, legyen szó akár fogyasztóról (állampolgárról), akár nemzetgazdasági szintről.

A részletes szabályokon pedig lapzártánkkor is nagy erőkkel dolgoznak. Az mindenesetre elég ijesztően hangzik, hogy az eddig a lakosságnak 12 forintért árult 1 kWh áramot a kiskereskedő a nagybanin 150 forint körüli áron veszi. És akkor a villanyszámla másik részéről, a rendszerhasználati díjról még nem is szóltunk, pedig az sem lesz olcsóbb (hanem inkább drágább), mint eddig volt.

De bármi is történjen ezután a lakossági energiaárakkal, a „rezsicsökkentésnek” nevezett általános gazdaságpolitikai operáció és irányelv és gyakorlat gazdasági, társadalmi és politikai kártételei még évekig, évtizedekig velünk maradnak. A 2010-es kormányváltásig az irány a közszolgáltatások piacán a liberalizáció volt – legalább elméletben, és az Európai Unió vonatkozó filozófiájával összhangban. A cső, a vezeték, a hálózat, a sín, amelyen a gáz, az áram, a víz vagy éppen a vasúti kocsi érkezik, lehet magán- vagy közösségi – állami vagy önkormányzati – tulajdonban is, a lényeg, hogy azonos feltételekkel hozzáférhető legyen minden gázt vagy áramot árusító kiskereskedő, vagy vasutat üzemeltető vállalat számára. Az államnak szabályozóként ott kell szerepet vállalnia – akár az árképzésben is –, ahol valamely monopólium önkényes fellépése, s ezzel a piaci verseny korlátozása fenyeget.

Azt persze senki ép ésszel nem állíthatja, hogy ezt a nemes célt a 2010 előtti, szocialista vezetésű kormányoknak sikerült a közszolgáltatások minden szegletében példamutatóan átültetniük a gyakorlatba – hosszú, ősz szakállú olvasóink bizonyára emlékeznek egy Podolák (György) nevű szocialista képviselőre, akiről sehogyan sem lehetett eldönteni, hogy éppen felfele jön vagy lefele megy az Országház főlépcsőjén, és melyik energetikai cég álruhás lobbistájaként teszi ezt; és a lakossági gázárak politikai, illetőleg választási célú buzerálása sem 2010 után kezdődött. De azt azért leszögezhetjük, hogy a közszolgáltatások számos területén valóban a piaci viszonyok, az értelmesen szabályozott verseny és az átlátható tulajdoni struktúrák felé haladtunk; a nagy külföldi szolgáltató cégek jelenléte pedig garanciát jelentett az e hálózatok fenntartásához szükséges műszaki-technológiai tudás és know-how jelenlétére.