A szerk.

A fejvesztés terhei

A szerk.

A „rezsicsökkentés” visszavételének részleteiről lapzártánkkor még nem tudni semmit, azt végképp nem, hogy ki mennyivel fog többet fizetni az eddiginél. A kormány a múlt héten annyit mondott, hogy az „átlagfogyasztás” feletti részt kell majd piaci alapon vásárolni, és elhangzott két határérték is – de ez a részletes szabályok ismerete nélkül a részletes számításokhoz édeskevés, legyen szó akár fogyasztóról (állampolgárról), akár nemzetgazdasági szintről.

A részletes szabályokon pedig lapzártánkkor is nagy erőkkel dolgoznak. Az mindenesetre elég ijesztően hangzik, hogy az eddig a lakosságnak 12 forintért árult 1 kWh áramot a kiskereskedő a nagybanin 150 forint körüli áron veszi. És akkor a villanyszámla másik részéről, a rendszerhasználati díjról még nem is szóltunk, pedig az sem lesz olcsóbb (hanem inkább drágább), mint eddig volt.

De bármi is történjen ezután a lakossági energiaárakkal, a „rezsicsökkentésnek” nevezett általános gazdaságpolitikai operáció és irányelv és gyakorlat gazdasági, társadalmi és politikai kártételei még évekig, évtizedekig velünk maradnak. A 2010-es kormányváltásig az irány a közszolgáltatások piacán a liberalizáció volt – legalább elméletben, és az Európai Unió vonatkozó filozófiájával összhangban. A cső, a vezeték, a hálózat, a sín, amelyen a gáz, az áram, a víz vagy éppen a vasúti kocsi érkezik, lehet magán- vagy közösségi – állami vagy önkormányzati – tulajdonban is, a lényeg, hogy azonos feltételekkel hozzáférhető legyen minden gázt vagy áramot árusító kiskereskedő, vagy vasutat üzemeltető vállalat számára. Az államnak szabályozóként ott kell szerepet vállalnia – akár az árképzésben is –, ahol valamely monopólium önkényes fellépése, s ezzel a piaci verseny korlátozása fenyeget.

Azt persze senki ép ésszel nem állíthatja, hogy ezt a nemes célt a 2010 előtti, szocialista vezetésű kormányoknak sikerült a közszolgáltatások minden szegletében példamutatóan átültetniük a gyakorlatba – hosszú, ősz szakállú olvasóink bizonyára emlékeznek egy Podolák (György) nevű szocialista képviselőre, akiről sehogyan sem lehetett eldönteni, hogy éppen felfele jön vagy lefele megy az Országház főlépcsőjén, és melyik energetikai cég álruhás lobbistájaként teszi ezt; és a lakossági gázárak politikai, illetőleg választási célú buzerálása sem 2010 után kezdődött. De azt azért leszögezhetjük, hogy a közszolgáltatások számos területén valóban a piaci viszonyok, az értelmesen szabályozott verseny és az átlátható tulajdoni struktúrák felé haladtunk; a nagy külföldi szolgáltató cégek jelenléte pedig garanciát jelentett az e hálózatok fenntartásához szükséges műszaki-technológiai tudás és know-how jelenlétére.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.