Ismételjük meg, annyira abszurd ez az egész: a pandémia kellős közepén, amikor néhány órányi autóútra innen naponta százak halnak bele a fertőzésbe, a magyarországi járványellenes intézkedéseket koordináló-irányító operatív törzs sajtótájékoztatóján az országos tiszti főorvos arról biztosítja a nyilvánosságot, hogy odafigyelnek arra, amit a védekezés frontvonalában dolgozó orvosok hivatásrendi szervezete javasol. Ez az írás azonban nem Müller Cecíliáról, vagy az oldalán szintén rendszeresen föllépő Lakatos Tibor ezredesről, a törzs vezetőjéről szól. Ők teszik, amit tenniük lehet, és olykori feszengéseikből arra következtethetünk, hogy nemegyszer a jobb meggyőződésük ellenére. Nem lehet kellemes érzés érdemi információk szolgáltatása helyett napokon át a kézmosás fontosságát ecsetelni.
A MOK elnöksége március 15-én állt elő javaslataival. Ezek a vírus terjedését lehetővé tevő érintkezések radikális csökkentését, speciális egészségügyi ellátóhelyek kijelölését, az egészségügyben dolgozók fokozott védelmét és – főként – a tesztek számának radikális növelését tartalmazták. Csupa olyasmit, ami hatékonynak bizonyult a már súlyosan fertőzött országokban. Csupa olyan dolgot, ami az eddigi tapasztalatok alapján észszerű és szükséges.
Az első heveny fideszes reakciók lényege: Kincses Gyula, a MOK elnöke „gyurcsányista”. Ez aztán „egyértelmű politikai kötődésre” szelídítve kisvártatva a kormányzati kommunikációban is megjelent. Az operatív törzs vasárnapi sajtótájékoztatóján ugyanis felbukkant Kovács Zoltán politikai tényező (lazára véve a figurát: kopott farmer, barna jakó, cipzáras termo), és a MOK elnöke mellett lényegében elküldte anyjába („minden tiszteletem mellett”, ahogyan fogalmazott) a független sajtót is, mivel annak újságírói értelmes kérdéseket tettek föl. A „rémhírterjesztés” kifejezés is elhagyta ajakát, ami, ugye, ilyen vészterhes időkben súlyosan büntetendő – értse ezt mindenki úgy, ahogy akarja. (Két nap leforgása alatt ez volt a második nyílt fenyegetés: először múlt péntek reggel Orbán riogatta a fizetésük elvesztésével a tanárokat arra az esetre, ha „Magyarország Kormánya” a pedagógus szervezetek követelésre tényleg bezárná az iskolákat. Még aznap este maga Orbán jelentette be a tanintézmények bezárását, nem mellesleg ordas hazugsággal körítve, miszerint az amúgy is folyamatban lévő „digitális oktatás fejlesztését” egy kicsit most felgyorsítják. De minden hazugság mélyebb elemzésére ezúttal sincs elég helyünk.)
A MOK elnökének legyurcsányistázása, az érdemi kérdésekre érdemi válaszokat váró sajtó fenyegetése, annak sulykolása, hogy „minden rendben van”, „mindent kézben tartunk” – kétségünk ne legyen afelől, hogy ezek kivétel nélkül a főnök szinkronhangjai. Orbán magyar hangjai agresszív hangoskodással és vádaskodással leplezik azt, hogy a főnök képtelen úrrá lenni a káoszon, amelyet az egészségügyben az amúgy is gyengélkedő ellátórendszer fölforgatásával, a még működő intézmények szétbarmolásával épp az ő kormányzása idézett elő, jóval a vírus megjelenése előtt. Az ország nemcsak a koronavírusnak, hanem ennek a káosznak, az ezt előidéző politikusi alkalmatlanságnak is az áldozata.
