Legelőször is azt kell látnunk, hogy a Bíróság nem marasztalta el Magyarországot (és Szlovákiát, akivel együtt küzdöttünk vállat a vállnak vetve), és nem kötelezte őket menekültek befogadására, valamint nem szabott ki rájuk semmilyen büntetést, például letöltendő szabadságvesztést vagy ilyesmit. Az eljárásban ugyanis az Orbán-kormány (és a Fico-kormány) amolyan felperes volt: azt kérte a t. Bíróságtól, hogy semmisítse meg az unió Tanácsának azt a 2015 szeptemberében született határozatát, amely 120 ezer Európába érkezett, regisztrált menedékkérő tagállamonkénti elosztására, majd kérelmük elbírálására vonatkozik. A Bíróságot a szlovák és a magyar kereset nem győzte meg arról, hogy ez a döntés jogszerűtlen lett volna, és ezért elutasította őket: azaz pusztán annyi történt, hogy a magyar és a szlovák állam nem nyerte meg ezt a pert (az Európai Unió, pontosabban az Európai Tanács pedig nem veszítette el, amennyiben az elveszítés a szóban forgó határozat megsemmisítése lett volna).
A magyar (és a szlovák) fél érveibe csak kis mértékben érdemes alámerülnünk: egyrészt azt állították, hogy az Európai Tanács a fenti határozatát nem jogszerűen hozta meg, másrészt meg azt, hogy az eleve marhaság volt, mert a kvótarendszer nem alkalmas öncéljának elérésére, azaz Görögország és Olaszország megsegítésére a 2015-ös menekültválság következményeinek enyhítése tekintetében.
A Bíróság ezzel szemben a következő megállapításokra jutott. Az Európai Tanács igenis hozhatott ilyen határozatot, tekintettel arra, hogy a) ezt az EUMSZ, az unió működéséről szóló szerződés megengedte neki; b) az intézkedés határozott időre szólt; c) a kvótarendszer a megszületésének időpontjában jó eszköznek tűnhetett céljának eléréséhez. (Arról, hogy most, két évvel később is annak tűnik-e, a bíróság nem foglalt egyértelműen állást, az pedig már a kedves Olvasók külön szerencséje, hogy erről, vagyis a kvótarendszer valós mérlegéről lapunk távolabbi oldalain precíz és lebilincselő beszámolót találnak.) A magyar kormány még azzal is próbálkozott, hogy egy másik – korábban, 2015 májusában született, 40 ezer ugyancsak regisztrált menedékkérő elosztására vonatkozó, és valóban nem kötelező érvényű – uniós döntésre való hivatkozással érvénytelenítse a Tanács 120 ezres, szeptemberi, kötelező határozatát, de ezen az ötleten, gyanítjuk, még a kormány jogászai is csak kacagtak a lelkük mélyén.
Mi következik mindebből?
Ennek kifürkészéséhez célszerű a leghitelesebb forrásból merítenünk. A kormányfő múlt pénteki rádiónyilatkozatában reflektált a döntésre, s bár mondanivalóját az egykori gyarmattartó országok rossz lelkiismeretéről szóló halandzsával, meg persze a Soros-terv brüsszeli ajtónyitogatóinak emlegetésével igyekezett konfundálni, a további ügymenet kontúrjai jól kivehetők, a haladás cölöpjei szilárdan leverve látszanak lenni. „Tudomásul kell venni az ítéletet” – mondotta ő, ezzel legalábbis valamiféle konciliáns, partiképes álláspontot sejtetve. Pedig dehogy! A helyzet ugyanis az, hogy ez a mondat nem jelent semmit: Magyarországra a múlt csütörtöki ítélet önmagában semmiféle kötelezettséget (büntetést, szankciót) nem ró, s nem írja elő valamely jogszabályának megváltoztatását sem. Magyarország nem tudja visszavonni a Tanács határozatát – márpedig az ítélet tudomásul nem vétele ezt jelentené. (És logikusan: az ítéletet, ha valaki, a Tanács tudná nem tudomásul venni, amennyiben a bírói döntés ellenére mégis visszavonná azt a nyomorult határozatot! Ez persze csak vicc volt.) Arról pedig végképp nincs szó, hogy a luxemburgi ítélet „tudomásul vétele” azt jelentené, hogy Magyarország akár egyetlen menekültet is befogadna a kvótájából. „Ez a bírósági ítélet nem ok arra, hogy megváltoztassuk a migránsokat elutasító bevándorláspolitikánkat, tehát nem is fogjuk megváltoztatni” – folytatta Orbán pénteken. Egy daleszt fogunk befogadni ide akár csak egy kvóta-Juszufot is! („Hogyan van az, mi itt élünk Magyarországon, üldögélnek Brüsszelben ezek a derék bürokraták, és úgy gondolják, hogy ennek a három Juszufnak talán nem is Brüsszelben, hanem Görögországban vagy, mondjuk, Budapesten kellene élnie, és ők ott, Brüsszelben azt mondják, hogy márpedig ezek Budapesten fognak élni, nekünk meg ezt tudomásul kell venni?” – mondotta a kormányfő.)
Magyarország tehát pont ott tart most, mint a per előtt bármikor. Az országra osztott 1294 menekült bevételezésének határideje szeptember 26-án jár le: ha addig legalább egyet, egyetlenegyet nem fogad be az ország, akkor folytatódik ellene a kötelezettségszegési eljárás a határozat be nem tartása miatt. Jó eséllyel Magyarország lesz az egyetlen ilyen ország (a Tanácsban a határozat ellen szavazó másik három ország, Csehország, Szlovákia és Románia már fogadott be kvótamenekülteket), de a folyamat akár másfél évig is eltarthat: először befejeződik a pingpong a Bizottság és a magyar kormány között, aztán jön a bírósági eljárás. Ebben a perben már Magyarország lesz az alperes, s ugyanez a luxemburgi Bíróság nyilván Magyarország ellen fog ítélni: pénzbírságot szab majd ki rá. A jelenleg érvényes uniós jog szerint ennél komolyabb büntetés nem nézhet ki Magyarországnak: az uniós alapok elzárása vagy a 7. cikk beüzemelése, netán kivágásunk a hóra nem játszik. És még a kötelezettségszegési eljárás vége is a távoli jövő: ki tudja, talán a kvótaidea is előbb adja be a kulcsot.
Orbánnak pedig most, hét hónappal a választás előtt ennyi épp elég. Sőt, a nacionalista hecceléshez még ez a vesztes kvótaper is kapóra jött (és mert a magyar kormány érvelése oly gyenge lábakon állt, felmerülhet az is, hogy nem épp ez volt-e a cél), a kormányfő gondosan összefűzött retorikáját – mely a faji tisztaságot, mint államfilozófiai ideált ügyesen körülírva egyensúlyozott a szakadék fölött: a kupolában a 3 Juszuf! – lapzártánk napján szinte betűről betűre ismételte meg a parlamentben a Csaba keresztnevű államtitkárok egyike. Kétségtelen, vannak kockázatai a dolognak, például az, hogy az unió nagyobb donorállamai – például Hollandia, Franciaország és főként Németország, egészen pontosan a szeptember végi választáson taroló Angela Merkel – megelégelik a baszakodást, és az uniós jogot úgy csavarják, hogy ne kelljen pénzt adni, vagy csak egyszerűen nem adnak több pénzt; és ennek a kockázatnak vannak is jelei, napról napra újabb fontos európai politikusok beszélnek undorral és felháborodással arról, amit Orbán Magyarország nevében művel és mond. (Orbán pénteken nem véletlenül handabandázott arról, hogy az uniós források valójában nem is azokat gazdagítják, akik kapják őket, hanem azokat, akik adják, és hogy a hozzáférés a különféle uniós pénzalapokhoz – a jog szerint! – nem hozható összefüggésbe a „bevándorlás kérdésével”. Azért beszélt erről, mert tudja, hogy az összefüggésbe hozás csak politikai akarat kérdése.) És nem utolsósorban kockázatot jelent Orbánnak az is, hogy a jogi driblizés nüanszai iránt érzéketlen választóközönség Orbán és az Európai Unió közül még mindig inkább az utóbbit választaná.
Csak legyen alkalmuk még időben megtenni!
