A Kercsi-szoros az a vékony kis tengeri kapu, amely a Fekete-tengert az Azovi-tengerrel összeköti. Az Azovi-tenger melléke – ahová tehát tengeri úton kizárólag ezen a szoroson keresztül lehet eljutni – részben Ukrajnához, részben Oroszországhoz tartozik, az előbbihez a nyugati, az utóbbihoz a keleti partja. Az oroszok bőven megtehetik, hogy lezárják ezt az átjárót az ukránok előtt – hisz a szoros egyik partja amúgy is Oroszország része, a másik pedig a Krím, ami egy ideje szintén, bár ezért sokat kellett dolgozni. (A szoros fölött nemrég még egy szép hidat is épített Moszkva, és valahogy úgy alakult, hogy ez a híd nem elég magas ahhoz, hogy a legnagyobb hajók is átférjenek alatta.) Ebben az esetben egyrészt megbénul két nagy azovi-tengeri ukrán kikötő (Mariupol és Bergyanszk) forgalma, ami leülteti az ukrán gazdaságot, másrészt katonai értelemben Délkelet-Ukrajna a tenger felől is teljesen védtelenné válik. Ha netán a kelet-ukrajnai megszállt területekről, nevezetesen Donyeckből kiinduló orosz offenzíva el akarná foglalni Mariupolt (ahogy 2014 kora nyarán ezzel már egyszer volt próbálkozva, csak nem sikerült, egészen pontosan az oroszpárti lázadókat kiverték a városból), akkor a tengeri támogatás biztosan kapóra jönne. És onnan, mármint Mariupolból már csak egy (nagyobbacska) ugrás lenne Odessza (ahol ugyancsak súlyos zavargások voltak ugyancsak 2014 májusában, a főszerepben orosz szecesszionista – és nem mellesleg neonáci – lázadókkal); onnan pedig egy köpésre sincs már a Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság, az a picsányi kis paraállam Ukrajna és Moldova között, ahol Moszkva már évtizedek óta szilárdan tartja állásait. Így délről ügyesen körbe lehetne keríteni Ukrajnát, illetve azt, ami belőle a körbekerítés után megmaradt.
De minek – tehetjük fel a kérdést joggal, csöppet sem zavartatva magunkat attól, hogy nemcsak a hiteles, mérvadó válaszban céltalan reménykednünk, hanem azt sem tudjuk, hogy szíves érdeklődésünkkel tulajdonképpen kihez kéne fordulnunk. (Vajon Putyin elnök valóban teljhatalmú cárként irányítja országát, vagy inkább egy csapatnyi, a szélesebb közönség előtt ismeretlen tábornok, erőszakszervezeti góré eszméinek és törekvéseinek megképződése ő? És mi a szerepük az orosz hatalmi képletben Putyin ún. „oligarcháinak”? Önálló aktorok lennének, vagy inkább a szilovikok gazdasági ügyintézői? Azért is lenne fontos ezt tudni – mint ahogy nem tudja senki –, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a szankciók kinek és mennyire fájnak valójában.) Azt valahogy nehezen hiszi el az ember, hogy az Ukrajna elleni full contact orosz agresszió, vagyis keleti szomszédunk lerohanása, beleértve Kijev ezen fennforgás esetén sajnos elkerülhetetlen bombázását is (à la Szarajevó 1992–95) komolyan szerepelne a Kreml tervei között, már csak azért sem, mert a katonai invázió a lehető legkevésbé sem kecsegtetne biztos sikerrel. Szinte napra pontosan öt éve, 2013. november 24-én kezdődött a Majdan néven elhíresült tüntetéssorozat, amit a kijevi ifjúság az ország európai orientációjának védelmében iniciált, és aminek a végén, nagy izgalmak után elmenekült az országból Viktor Janukovics, a korrupt moszkovita zsarnok. Az azóta eltelt időben Ukrajna ugyan elveszítette területének egynegyedét, és nem lett tejjel-mézzel folyó ország sem, de a várakozásokkal ellentétben nem omlott össze. Többé-kevésbé működőképesnek látszanak a méltányos politikai versenyt kiszolgáló intézményei, és a 2014 óta hivatalban lévő kormányok egy rakás gazdasági reformot vezettek be. Az ország ütőképes hadsereget állított fel, komoly erőfeszítéseket tett az igazságszolgáltatás és a rendőrség jogállami működésének megteremtésére, valamint a korrupció üldözésére; és pár hete az ukrán ortodox egyház is lefalcolt a moszkvai patriarkátus fennhatósága alól. A restauráció elképzelhetetlennek tűnik: Moszkva nagyjából örökre elveszítette Ukrajnát – vagy mondjuk úgy, hogy napról napra nagyobb árat kellene fizetnie azért, ha lakosainak akarata ellenére megpróbálná visszaállítani felette politikai és katonai hegemóniáját. A kercsi orosz provokáció és fenyegetés épp ezért kiált a legsúlyosabb nemzetközi reakcióért – hogy még véletlenül se jusson ez az eszükbe.
(Ha valahol, hát itt érdemes megjegyeznünk azt is, hogy Moszkva jelen pillanatban nem áll nyerésre a Balkánon sem. Ha Macedónia becsusszan a NATO-ba, akkor Szerbia marad egyedüli szövetségese a térségben: épp ezért vet be mindent a Kreml a görög–macedón egyezség megcsáklyázása érdekében, a polgárháború szításáig bezárólag.)
