Sőt, sajnálatos módon elég közel jár ahhoz, hogy felszámolja saját magát, ami alatt azt értjük, hogy egy idő után elég kevés embert fog érdekelni, mert a nézők teljesen elbizonytalanodnak abban, hogy mit is látnak tulajdonképpen. Nem fogják tudni ugyanis, hogy a tucatnyi deli legény vagy leány közül, akik az olimpiai vagy világbajnoki helyezésekért küzdenek a szemük előtt, vajon melyik csal és melyik nem. (De abban biztosak lesznek, hogy van, amelyik igen, és van, amelyik nem.) Ezért úgy fogják gondolni, hogy valami versengésnek álcázott színielőadással, osztozkodással akarják őket megetetni. (És ennek tényleg nem örülünk. Mióta kiderült, hogy a 2012-es londoni súlyemelődöntők szinte teljes személyi állománya két pofára zabálta az anabolikus szteroidokat meg a tesztoszteront, az egyik szerkesztőségi munkatárs – szegényke négy évvel ezelőtt nagyjából elhitte, amit látott, és tetszett neki – konkrétan árnyéka önmagának, lefogyott, megsápadt, kísértetiesen felkacag, ha az „erkölcs”, „méltányosság”, „egyenlő pályák” szavakat hallja, és elviselhetetlen gyakorisággal cinikus megjegyzéseket tesz az emberiségre.) Az például épp a múlt héten derült ki, hogy az orosz sportolók központilag irányított doppingolása még az eddig ismertnél is nagyobb mélységekig rontotta meg az elmúlt évek nagyobb világversenyeit.
| ||
Ha tehát egy kis pechünk van, mire Budapesten elkezdődik a 2024-es olimpia, a nemzetközi élsportot – legalábbis annak ideális formájában – nagyjából széteszi a tiltott teljesítményfokozás, és nézésének élvezeti eleme pusztán annyi lesz, hogy vajon a mi fiúnk, az Újpesti Dézsa versenyzője jól hajrázik-e a 400 vegyes savanyúság utolsó pár méterén, vagy a szakállas albán kislány szakítja át előbb a medence falát. Ez esetben – mármint ha pusztán a nemzeti dicsőséget keressük a sportban – valóban tök mindegy, hogy ki doppingolt és ki nem. (Sőt, kifejezett szurkolói elvárás lenne a dopping, s ezért kormányzati elvárás is – a diktatúrák élsportja pont így is szokott működni.) De az már nem sport lesz, hanem a nacionalista önkielégítés cirkusza és rituáléja, amivel a legnagyobb baj az, hogy marhára unalmas.
Ez azonban csak az egyik lehangoló oldala lenne a budapesti olimpiának: kicsiny nemzetünk akkor jut a nemzetközi figyelem középpontjába, s akkor teljesülnek évszázados, Mátyás király óta aktuális rendezési ambíciói, amikor a cucc, hát, megkérdőjelezhető frissességűvé válik. De nem ez lenne a legcikibb.
A budapesti olimpia baljós költségvetési, urbanisztikai, környezetvédelmi, szociális távlatairól, meg arról, hogy az olimpiába hogyan bicskáztak bele nálunknál sokkal gazdagabb és demokratikusabb országok is, most nem beszélnénk. Nem tárgyaljuk a nemes versengés két hete után hirtelen értelem és cél nélkülivé váló stadionokat, a túlszámlázást (messze a legcsábítóbb olimpiai diszciplína), az építkezések demokratikus intézményrendszerünk maradékait tovább romboló mellékhatásait. (Hogy messzebbre ne menjünk: a Dagály helyén most 5000 nézőt befogadni képes uszoda épül: ki fogja ezeket a lelátókat megtölteni a vizes vébé záróünnepsége után következő száz, kétszáz évben?) Vessük viszont pillantásunkat az olimpiai pályázat menetrendjére. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2017 szeptemberében hozza meg majd a döntését – a kormányzat nagy gonddal és jó tervekkel, kitűnő szakemberek alkalmazásával készül a megmérettetésre. És rengeteg pénzzel – ennek egy része a nemzetközi döntéshozók, elsődlegesen a NOB 96 tagjának a megpuhítására, egy másik része pedig a hazai közvélemény meggyőzésére fordul. A kormány épp széles koalíciót épít, szép szóval és kényszerrel, mely a magyarországi nagyvállalatok topmenedzsereitől az ellenzéki pártokon és a teljes sportvilágon át az olimpiai építkezésektől munkát remélő észak-magyarországi proletariátusig terjedne. De ne tévedjünk: a budapesti olimpia kampánya a Fidesz és Orbán Viktor választási kampánya is lesz. Kitűnő alkalmat fog szolgáltatni arra, hogy az olimpia ellen a józan ész vagy gazdaságossági számítások, netán a szociális vagy környezeti felelősség, vagy bármi más nevében felszólalni kívánó személyeket és szervezeteket a kormány propagandagépezete megint az állítólagos nemzeti érdekek elárulóinak, a magyar öröm elrontóinak pozíciójába szorítsa be, magát pedig a magyar dicsőség bajnokaként adja el. Ha 2017-ben Magyarország – adott esetben a Fidesz politikai ellenzékének tiltakozása és aknamunkája mellett, sőt, annak dacára – elnyeri a rendezési jogot, Orbán egy lépéssel közelebb kerül 2018 behúzásához. (De ha nem nyer a budapesti pályázat, akkor is lesz kigázolás: a jó öreg hátbadöfés toposz. Ezek miatt nem ment.) A migránsellenes kampány kipörgése és ellaposodása után ez lesz a következő nagy szemfényvesztés és hecc és fröcsögés. És tényleg nem rémisztgetni akarunk: de 2022-ben a kormány épp a nagyszabású fejlesztések befejező szakaszát fogja vezényelni. Azt pedig egyik kormány sem szereti, ha épp vezénylés közben zavarják!
