Két és fél százalékkal, durván 450 ezer szavazattal (a leadott több mint 20 millióból) vereséget szenvedett Trzaskowski Rafał Kazimierz, a rokonszenves varsói polgármester a hétvégi lengyel elnökválasztás második fordulójában, így újabb ötéves mandátumot kapott Duda Andrzej Sebastian, a Jog és Igazságosság (PiS) színeiben újrainduló államfő. Ez azt jelenti, hogy július 13-án minden úgy folytatódik, ahogy július 12. előtt ment, a Jarosław Kaczyński vezette kormánypárt nem kap alkotmányos ellensúlyt – a lengyel köztársasági elnöki poszt nem különösebben erős, de az egyébként ellenzéki többségű, s önmagában ugyancsak nem túl potens felsőházzal, a Szenátussal együtt az államelnöki poszton Trzaskowski mégiscsak valamiféle intézményes védfalat tudott volna építeni a PiS teljhatalmi törekvéseivel szemben. Így viszont a legközelebbi, 2023-as megállóig – ekkor tartják a következő, parlamenti választást Lengyelországban – Kaczyński marad a masiniszta. Ennél fogva folytatódni fognak a magántulajdonú, szabad sajtótermékek elleni támadások (a macskabarát pártelnök már a győzelem másnapján a megrendszabályozásukat helyezte kilátásba), az igazságszolgáltatás csicskásítására tett, és eddig korántsem eredménytelen kísérletek, a hecckampány az ellenzék és a hadjárat az önkormányzatok ellen; valamint a hangulatkeltés Németország és az Európai Unió ellen. (A közmédia már régóta a magyar modell szerint működik.) Mindez lapunkat mély szomorúsággal tölti el – és nem csak önmagában az a sajnálatos tény, hogy az áttörés elmaradt.
Az elnökválasztási kampányban Duda elnök és a PiS nem is annyira kormányzásuk gazdasági eredményeivel vagy szociális jótéteményeivel érvelt a hosszabbítás mellett – jóllehet a gazdaság a vírus megjelenéséig jól teljesített, s az ország emelkedő pályáján Kaczyńskiék öt éve tartó kormányzása sem rontott. Hanem vérbő, lendületes, ám kissé, hát, olyan fasisztácska, fasisztinger, fasisztilinkós uszítással hangolták a közönséget különféle képzeletbeli gonosztevők ellen. Úgy mint: a) melegek, genderisták és LMBT-ideológusok, b) zsidók c) uniósok d) németek e) ezek változatos kombinációi. Ja, és f) kommunisták. E mételyek, rágcsálók természetesen maradéktalanul megfeleltethetők az ellenzék politikai exponenseinek, illetőleg azok gazdáinak és finanszírozóinak, s megtestesítőjük maga Trzaskowski (aki varsói főpolgármesterként természetesen: alkalmatlan, teszetosza, báb és lóláb).
Az, hogy tízmillió választó volt, vagy inkább maradt fogékony erre a hazug és gyűlöletkeltő beszédre, elég kiábrándító, különösen úgy, hogy a közmédiumok mellett – mely egy az egyben ezt a vonalat vitte – viszonylag gazdag választékban álltak a rendelkezésre valódi újságok, televíziók és rádióállomások is. A népet ezért a néphülyítés ártatlan áldozatának beállítani azzal együtt is önámítás lenne, hogy a PiS és Duda szavazóinak körében a köztévé bizonyára az elsődleges hírforrásnak számít – és még az is lehetséges, hogy ha az állami sajtó nem Trzaskowski rágalmazásában és mocskolásában jeleskedik, hanem a tényszerű tájékoztatásban és az egyenlő versenyfeltételek biztosításában, éppenséggel fordított végeredmény születik.
A tízmillió Duda-szavazó hátterén és motivációin töprengve feltétlen említést érdemel az a tény is, hogy a falvak és kistelepülések lakói és az 50 feletti korosztály adja a derékhadukat. Amíg Trzaskowski a nagy- és közepes városokban valósággal tarolt, akár 70 százalékot is begyűjtve, és még a tradicionálisan a jobboldalhoz ragaszkodó Kelet- és Délkelet-Lengyelországban is elhozott fontos városokat, addig a pár ezres településeken ugyanilyen meggyőző arányban kapott ki Dudától. Hogy ennek mi lehet az oka – a szegénység vagy a relatív szegénység biztosan nem, a „lengyel falu” a bő uniós agrártámogatások haszonélvezője hosszú évek óta –, s hogy van-e összefüggés az ultrareakciós katolikus egyháznak a kistelepüléseken bizonyára jobban érvényesülő befolyása vagy inkább pőre hatalmi pozíciója és a PiS sikerei között, további komoly gondolkodást igényel. Vajon mi, a felkínált identitás mely elemei teszik a PiS hirdette zárt, komor, önmagába forduló és kifelé támadó világot oly vonzóvá a populáció eme szegmensében?
Ez a fajta megosztottság természetesen nem csak Lengyelországra, és még csak nem is kizárólag Kelet-Európára jellemző – még ha a szűkebb tájhazából szívesebben sorolunk is példákat, a cseh elnökválasztástól a horvát HDZ és a Vučić-féle Szerb Haladó Párt minapi győzelméig – ezek sok fontos szempontból ugyanazt a mintázatot rajzolják ki, a falusi-kisvárosi, alacsonyabb képzettségű, idősebb rétegek fogékonyságát a nacionalista hegemónia nyelvezetére. De Lengyelország s a múlt vasárnapi választás arra is szolgálhat tanulsággal és reménnyel, hogy még nehezített pályán is űzhető tisztességes politika – akár a siker ígéretével is. Az eggyel korábbi választáson, a 2019-es országgyűlésin a demokratikus rend mellett elkötelezett, baloldali és liberális pártok, pártocskák szűk 9 millió szavazatot gyűjtöttek össze – külön-külön, míg a nemzeti önelvűség tábora, a PiS és a tőle jobbra álló ultrasovén szervezet 9,3 milliót. A PiS ekkor meggyőző fölénnyel szerzett stabil parlamenti többséget – most az ellenzéki pártok összedolgozása, s persze Trzaskowski személyisége az utolsó pillanatig nyílttá tudta tenni a versenyt, s annyi szavazót mozgatott meg az ellenzéki oldal mellett, mint még soha. E tömeg még politikai képviselet híján is komoly társadalmi erő. A PiS sok bajt, zavart és szomorúságot tud még okozni otthon és az Európai Unióban is, és fog is – de egyre több, egyre fiatalabb és egyre aktívabb választó mond rájuk nemet.
És ők még csak nem is loptak.
