Akkor a jobboldal majd ünnepel, hogy mi már csak ilyen karakánok vagyunk, ha a gyanú árnyéka is vetül, mi vesszük a kalapunkat, így van ez ősidők óta, Selmeczi Gabriella sem tétovázott, Pokorni Zoltán sem, tiszta erőből lemondtak.
Csakhogy Schmitt Pál esetleges lemondása vagy éppenséggel a maradása nem változtat egy öltést sem a világ a folyásán, ami esett, ugyanis megesett; és esett sokkal nagyobb disznóság is itt az elnök plágiumánál, noha az maga sem csekélység. E szerfelett szégyenletes aktus pedig az ügy kezelése, mind az érintettek, mind a kormányzat részéről - egy fertő a teljes látóhatár, Orbán Viktor szóvivőjének első reakciójától ("bulvárkacsákkal nem foglalkozunk") egészen e bizottság jelentéséig. A történteket múlt heti lapszámunk Levezető körök című írásában már részletesen leírtuk, most viszont tartozunk megemlékezni a plágiumvizsgálat frissen publikált eredményéről. Mely szerint Schmitt Pál doktori dolgozata - ahogy azt az egész ország eddig is tudta - az első szótól az utolsóig ebül szerzett holmi. Csakhogy arról legkevésbé a szarka tehet, sokkal inkább az opponens, az egyetem, a korabeli szokásjog és Mari ángyom, a sarki püréárus - így a dokumentum.
Milyen hely már az az ország, ahol tisztességes tudósok két hónapot fordítanak arra, hogy egy, az egész közösség előtt teljesen nyilvánvaló dologról úgy nyilatkozzanak, hogy szavaik hatására a kecske is jóllakjon (ne csorbuljon a köztisztesség) és a káposzta is megmaradjon (kínálkozzon valamiféle egérút a gyalázatból)? A magas bizottság e hosszú idő alatt nem jutott túl sokra - a legkézenfekvőbb praktikához folyamodtak. Megpróbálták szétkenni a sarat; jelesül azonképpen, hogy ha Schmittről lehetetlen is levakarni mindent, legalább az ne maradjon foltos, aki őt beköltöztette az elnöki palotába. Hogy Orbán Viktor valahogy megússza.
Nos, nem sikerült a lehetetlen küldetés. Nem sikerült, még akkor sem, ha Orbán nyilván feltűnő külsérelmi nyomok nélkül lép is majd tovább ezen a histórián. Schmitt éppenséggel lemondhat, ő úgysem fog, erről még legvérmesebb ellendrukkerei sem álmodnak.
Mégsem úszta meg.
Mert ami az elmúlt három hónapban itt mindenki szeme láttára lejátszódott, az maga a nagybetűs magyar történelem. Aminek csak az egyik része az, hogy Schmitt Pál tolvaj, hogy anno lopva szerezte kisdoktori címét, csak egyik része az, hogy Magyarország köztársasági elnöke notórius hazudozó, akinek az ügy kipattanása után egyetlen igaz szó nem jött ki a száján - a magyar történelem e kisebb részének pontos feltárására, közérthetővé tételére tökéletesen alkalmas dolgozat e bizottsági jelentés. Az eset vaskosabb fele viszont az, hogy komoly tudósok egy gyakorlatilag bizonyított ügy vizsgálatakor nem a nyilvánvalóról akarják kimondani, hogy nyilvánvaló, hanem azt lesik, hogyan menthetnék a bőrüket.
Ezek az emberek féltek, s félnek a mai napig! Na, kitől?
Ha lemond, ha nem, Magyarországnak volt egy csaló elnöke, nem hívtuk, valaki a nyakunkra ültette, még állítólagos elvbarátainak tiltakozásával sem törődve. A csaló elnök lebukása után ő és az ország vezetése kórusban hazudozott, mint a vízfolyás, s hazudozásra kényszerítettek mindenkit, akit csak elértek. Egy okból: mert reszketni méltóztattak. Valami rémtől.
Ez kerül a történelemkönyvekbe, nem más. Ezt nem felejti el senki. Így épül Orbán Viktor piramisa. E piramisnak a Schmitt-plágium az egyik, szép simára csiszolt köve, ami pontosan illeszkedik a többihöz.
