Történt ugyanis, hogy a minap a londoni felső bíróság arra kötelezte Theresa May kormányát, hogy amennyiben az Egyesült Királyság kilépési szándékáról értesíteni kívánja az Európai Tanácsot, akkor előtte parlamenti felhatalmazást kell szereznie hozzá. Az ítélet – mely egyelőre nem jogerős – azt is kimondja, hogy a megállapodást a végén a brit alsóháznak is ratifikálnia kell. A kilépési szándék bejelentése egyébként visszavonhatatlan – a kérelmező ország előbb-utóbb mindenképp ki fog lépni; ezt már az uniós szerződés híres 50. cikke tartalmazza. (E szerint két évig lehet kenkődni valamely új megállapodással, aztán a kérelmezőt kiteszik a hóra – hacsak meg nem hosszabbítják a felek a tárgyalási szakaszt. Ehhez, a halasztáshoz viszont az összes tagállam beleegyezése kell.)
Ha a felső bírósági döntés érvényben marad – ami december 7. és 11. között dőlhet majd el, ekkor tárgyalhatja a fellebbezést a legfelső bíróság –, Mrs. Májusnak nehéz napjai következnek. Az uniós vezetőket eddig azzal kábította, hogy jövő március végéig biztosan beadják a felmondásukat, de ezt most még annyira sem hiszi el neki senki, mint eddig. A londoni parlamentben ugyanis egyértelmű többségben vannak a korábban, egészen pontosan még június közepén is maradáspárti képviselők, még a konzervatívok között is, a munkáspártiakról vagy a Skót Nemzeti Párt küldötteiről nem is beszélve. Már az is kérdés, hogy ezek közül hányan lennének hajlandók úgy megszavazni a kilépési papír beadását, hogy tudják, mivel jár majd a Brexit, vagy legalábbis hihető ígéretet kapnak arra, hogy majd megtudják; azaz a kormány megfogadja, hogy a parlament bevonásával alakítgatja a megállapodást. De a kormánynak esze ágában sincs a tárgyalásokba bevonni a parlamentet. Ami tulajdonképpen érthető is lenne: képzeljék el azt az állásinterjút, ahol a 650 fős brigád teljes létszámban megjelenik a HR-irodában, és az egyik azt ordítja feszt, hogy nem lesz itt semmilyen hétvégi túlóra, a másik meg hogy a cafetériánál jó lesz, ha megnyomja a ceruzát, főnök, a harmadik meg azt, hogy anyádba nincs tíz kilométeres környéki bérlet, abba!
Ám az ítélet után szélesre nyílik a pálya mindenféle taktikázás és settenkedés és intrikálás előtt egyrészt – másrészt meg mégiscsak bizonyos alapvető államfilozófiai kérdések forognának itt kockán. A Brexitről szóló megállapodás évtizedekre meghatározhatja az ország jövőjét, határokról, sőt, háborúról és békéről is dönthet – ennek a kikalapálását vakon és süketen a végrehajtó hatalom kezébe helyezni valóban a parlamenti szuverenitás feladása lenne, a népszavazás után újabb szög a képviseleti demokrácia koporsójába. A toryk szűk, négyfős többséggel alakítottak kormányt 2015-ben, 329 képviselőjük közül jó páran akadnak, akik a kilépést katasztrófának tartják, ráadásul a felhatalmazásukkal összhangban, hiszen a saját választókörzetükben a maradás kapott többséget. Ők vagy a lelkiismeretük szerint szavaznának, vagy nem, de beleszólni mindenképp szeretnének. A Munkáspárt vezetője, Corbyn nem gátolná a kilépést, de vannak feltételei, és bele akar ő is szólni. A Munkáspárt parlamenti képviselői közül sokan egyáltalán nem akarnak kilépni az unióból, Corbynt pedig alkalmatlannak tartják és megvetik azért is, mert úgy vélik – joggal –, hogy ő viszont igen, és így is viselkedett a kampányban. Mindeközben a szélsőjobboldali bulvársajtó – és az angol bulvársajtó a maga még mindig többmilliós példányszámaival lég- és aggálymentesen illeszkedik a kurrens európai szélsőjobb irányzataihoz – valóságos lincshadjáratot indított a felső bíróság három bírája és a keresetet beadó felperesek, egy színes bőrű üzletasszony és egy fodrász ellen (az „árulás” meg „a nép ellenségei” még a szolidabb felcímek közé számított, de volt buzizás is). Farage, a többször bukott félnáci disznó százezres tömeget vezetne a döntés napján a legfelsőbb bíróság elé; a nacionalista söpredék most a független bíráskodást abajgatná.
Lehet, előre hozott választás lesz, a népszavazás második köre. A legfrissebb felmérések szerint ismét a maradáspártiak vannak többségben – simán megtörténhet, hogy a nemzetközi schifferizmusba a szemünk láttára belebutuló, eredeti szavazóinak Európa-párti többségét látványosan eláruló Corbyn-pártot a még meg sem alakult Maradás Párt is laposra veri. Vagy a liberális demokraták. Az Egyesült Királyság Európa-párti erői – skótok, írek, renegát Labour-képviselők, a lelkiismeretükre hallgató toryk, üzletasszonyok, fodrászok – ellentámadásba mentek. Még nem vesztettek.
