A szerk.

A második kör

A szerk.

Az amerikai elnökválasztás keltette világpolitikai hangzavarban kissé elsikkadt, de a Brexit-dolog is izgalmasan kezd alakulni, biztató, hogy a hülyeség némiképpen defenzívába került, kevésbé biztató, hogy Angliában is olyan, hát, hogy is fogalmazzunk az egyébként teljesen indokolt pánikot elkerülendő, puskaporos kezd lenni a hangulat.

Történt ugyanis, hogy a minap a londoni felső bíróság arra kötelezte Theresa May kormányát, hogy amennyiben az Egyesült Királyság kilépési szándékáról értesíteni kívánja az Európai Tanácsot, akkor előtte parlamenti felhatalmazást kell szereznie hozzá. Az ítélet – mely egyelőre nem jogerős – azt is kimondja, hogy a megállapodást a végén a brit alsóháznak is ratifikálnia kell. A kilépési szándék bejelentése egyébként visszavonhatatlan – a kérelmező ország előbb-utóbb mindenképp ki fog lépni; ezt már az uniós szerződés híres 50. cikke tartalmazza. (E szerint két évig lehet kenkődni valamely új megállapodással, aztán a kérelmezőt kiteszik a hóra – hacsak meg nem hosszabbítják a felek a tárgyalási szakaszt. Ehhez, a halasztáshoz viszont az összes tagállam beleegyezése kell.)

Ha a felső bírósági döntés érvényben marad – ami december 7. és 11. között dőlhet majd el, ekkor tárgyalhatja a fellebbezést a legfelső bíróság –, Mrs. Májusnak nehéz napjai következnek. Az uniós vezetőket eddig azzal kábította, hogy jövő március végéig biztosan beadják a felmondásukat, de ezt most még annyira sem hiszi el neki senki, mint eddig. A londoni parlamentben ugyanis egyértelmű többségben vannak a korábban, egészen pontosan még június közepén is maradáspárti képviselők, még a konzervatívok között is, a munkáspártiakról vagy a Skót Nemzeti Párt küldötteiről nem is beszélve. Már az is kérdés, hogy ezek közül hányan lennének hajlandók úgy megszavazni a kilépési papír beadását, hogy tudják, mivel jár majd a Brexit, vagy legalábbis hihető ígéretet kapnak arra, hogy majd megtudják; azaz a kormány megfogadja, hogy a parlament bevonásával alakítgatja a megállapodást. De a kormánynak esze ágában sincs a tárgyalásokba bevonni a parlamentet. Ami tulajdonképpen érthető is lenne: képzeljék el azt az állásinterjút, ahol a 650 fős brigád teljes létszámban megjelenik a HR-irodában, és az egyik azt ordítja feszt, hogy nem lesz itt semmilyen hétvégi túlóra, a másik meg hogy a cafetériánál jó lesz, ha megnyomja a ceruzát, főnök, a harmadik meg azt, hogy anyádba nincs tíz kilométeres környéki bérlet, abba!

Ám az ítélet után szélesre nyílik a pálya mindenféle taktikázás és settenkedés és intrikálás előtt egyrészt – másrészt meg mégiscsak bizonyos alapvető államfilozófiai kérdések forognának itt kockán. A Brexitről szóló megállapodás évtizedekre meghatározhatja az ország jövőjét, határokról, sőt, háborúról és békéről is dönthet – ennek a kikalapálását vakon és süketen a végrehajtó hatalom kezébe helyezni valóban a parlamenti szuverenitás feladása lenne, a népszavazás után újabb szög a képviseleti demokrácia koporsójába. A toryk szűk, négyfős többséggel alakítottak kormányt 2015-ben, 329 képviselőjük közül jó páran akadnak, akik a kilépést katasztrófának tartják, ráadásul a felhatalmazásukkal összhangban, hiszen a saját választókörzetükben a maradás kapott többséget. Ők vagy a lelkiismeretük szerint szavaznának, vagy nem, de beleszólni mindenképp szeretnének. A Munkáspárt vezetője, Corbyn nem gátolná a kilépést, de vannak feltételei, és bele akar ő is szólni. A Munkáspárt parlamenti képviselői közül sokan egyáltalán nem akarnak kilépni az unióból, Corbynt pedig alkalmatlannak tartják és megvetik azért is, mert úgy vélik – joggal –, hogy ő viszont igen, és így is viselkedett a kampányban. Mindeközben a szélsőjobboldali bulvársajtó – és az angol bulvársajtó a maga még mindig többmilliós példányszámaival lég- és aggálymentesen illeszkedik a kurrens európai szélsőjobb irányzataihoz – valóságos lincshadjáratot indított a felső bíróság három bírája és a keresetet beadó felperesek, egy színes bőrű üzletasszony és egy fodrász ellen (az „árulás” meg „a nép ellenségei” még a szolidabb felcímek közé számított, de volt buzizás is). Farage, a többször bukott félnáci disznó százezres tömeget vezetne a döntés napján a legfelsőbb bíróság elé; a nacionalista söpredék most a független bíráskodást abajgatná.

Lehet, előre hozott választás lesz, a népszavazás második köre. A legfrissebb felmérések szerint ismét a maradáspártiak vannak többségben – simán megtörténhet, hogy a nemzetközi schifferizmusba a szemünk láttára belebutuló, eredeti szavazóinak Európa-párti többségét látványosan eláruló Corbyn-pártot a még meg sem alakult Maradás Párt is laposra veri. Vagy a liberális demokraták. Az Egyesült Királyság Európa-párti erői – skótok, írek, renegát Labour-képviselők, a lelkiismeretükre hallgató toryk, üzletasszonyok, fodrászok – ellentámadásba mentek. Még nem vesztettek.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.