Mindazonáltal a papírméretnél nagyobb gondot mindez aligha fog okozni. És nem csak azért, mert a jelek szerint vége azoknak a kreatív időknek, amikor egyes pártok az ellenfél gyöngítésére támogatták kamupártok létrejöttét (Kereszténydemokratapárt, vagy 2014-ben a százféle Összefogás-formáció stb.). Hanem azért, mert a kormányoldalon eleve egyszerű a képlet (egy a tábor, egy a zászló), és mert az ellenzéki térfél bonyolultabb összképe is átlátható lett mára. Van a Jobbik, amely önmeghatározása szerint jobbközép néppárt, de egyelőre a legvadabb szélsőjobbtól a mérsékeltebb szavazókig sokféle jobboldalit gyűjt egybe (emiatt még bajba kerülhet, de az a holnap gondja). Az Országgyűlésbe jutása biztos, eredménye azonban kalkulálhatatlan. Lehet, hogy a megszokott 15–20 százalék közötti listás eredményt produkálják, amit nyilvánvalóan kudarcként értékelnének, és amit Vona Gábor pártelnök és a politikai középre húzás stratégiája aligha élne túl. Ám ha az elmúlt nyolc évben elbitangolt Fidesz-szavazók őket preferálják, ha a Fidesz és a Jobbik közötti szürke zónában ingázók nagy tömegei inkább őket választják, és ha a baloldaliak nagy számban átszavaznak rájuk azokban a billegő körzetekben, amelyekben a jobbikosok az esélyesebb kihívói a Fidesznek, akkor a párt áttörése oly mértékű lesz, hogy attól még Heller Ágnes is megriad.
Szűkült a kör a baloldali-liberális mezőben is. Itt jelen állás szerint akkor nem vész el a szavazat, ha azt az MSZP–Párbeszéd, a Demokratikus Koalíció vagy LMP valamelyike kapja. (Mély sajnálatunkra a számos remek helyi politikust és rokonszenves személyiséget fölsorakoztató Együtt eltaktikázta magát. Önálló bejutása reménytelen, maximum egy-két egyéni jelöltjét mentheti meg egy széles körű koordináció révén.) Igaz, egyelőre – még ha a szerencsétlen körülmények egészen kivételes egybeesése is kellene hozzá – nem elképzelhetetlen az a katasztrófa-forgatókönyv sem, hogy valamelyikük (vagy többük) listája a küszöb alatt marad. Ha az MSZP-vel és a Jobbikkal észszerű koordinációra kész Szél Bernadett elleni minipuccs sikeres lesz, aminek következtében az LMP beleájulna a posztschifferiánus sötétségbe (senkivel nem közösködünk, még ha beledöglünk mi is meg mindenki más is), és ha emiatt a kormányváltást akaró választók elfordulnak a párttól, továbbá ha az elmúlt nyolc évben a Fidesztől leszakadt mérsékeltebb jobboldali választók nem az LMP-ben látják a menekülő útvonalat, akkor kétségessé válhat az 5 százalék megugrása. Vagy ha az ugyanabból a szavazóbázisból építkező DK és MSZP mozgósítása kudarcot vall, osztozhatnak olyan arányban e támogatók szavazatain, amely előbbit az 5, utóbbit a (a Párbeszéddel közös lista miatt szükséges) 10 százalék alatt tartja.
Mindez tehát nem elképzelhetetlen – de nem is valószínű. És annál kisebb a valószínűsége, minél többen szavaznak április 8-án. A választói aktivitás Orbán Viktornak okozhat gondot. A Fidesz tábora 2010 óta fokozatosan apad (2010 és 2014 között például több mint félmillióval, és a csökkenés nem állt meg); a miniszterelnök célja éppen ezért az, hogy a meglévő (és még mindig a legnagyobb) táborát egyben és aktív állapotban tartsa. A végletekig leegyszerűsített üzenetek (szabadságharc mindenki ellen, mely harc esszenciája a kerítés) kizárólag ennek az 1,5–2 millió embernek szólnak, senki másnak. Más esélye ugyanis nincs, hiszen a támogatói számát növelni már régóta nem tudja.
A még mozgósítható bizonytalanok jellemzően az ellenzék valamelyik pólusán lépnek be a színtérre. A korrupciós ügyek, mindenekelőtt a miniszterelnöki családot is érintő Elios-botrány, továbbá Hódmezővásárhely pedig olyan muníciót szolgáltatnak az ellenzéknek a választói aktivitás serkentésére, amit csak elpocsékolni lehet. Ám ha élnek vele, akkor a Fidesz–KDNP-nek nemhogy kétharmados, de feles többsége sem lesz az új Országgyűlésben.
