Miután kis híján kicsapják a debreceni református gimnáziumból (renitensség okán), kitanul vasesztergályosnak, s egy időre a hitet is odahagyja. Aztán visszatér hozzá, 1983-ban református lelkészi diplomát szerez Budapesten. (Balog Zoltán pályaképét itt rajzoltuk fel.) Sokat jár-kel ekkoriban az NDK-ban, megmerítkezik a keletnémet evangélikus békemozgalomban (a szocializmus idején arrafelé ez volt az ellenállás egyik jelentős áramlata), bekapcsolódik ennek magyarországi pandanjába, az alapvetően ugyancsak rendszerellenes Dialógus csoportba. A kollaborációval súlyosan fertőzött református egyházon belül afféle disszidens figura lesz (miközben Maglódon lelkészkedik), a (szocialista) állam szolgálatába állított – vagy állt – egyházak morális, intellektuális, teológiai szempontú kritikusa; az állambiztonság az érdeklődését hasonló figyelemmel viszonozza. Művelődik itthon és Németországban, behatóan megismerkedik a szabadelvű protestáns teológiával; kvázi történészi érdeklődésének középpontjában pedig a diktatúrának alávetett vallási közösségek problematikája áll, később erről ír terjedelmes tudományos dolgozatot. Bár a rendszerváltás táján a demokratikus ellenzék, a későbbi SZDSZ-hez közeli értelmiség pár figurájával is jó viszonyt ápol, a Fidesz valláspolitikai szakértője lesz. Az akkor radikálisan vallásellenes párt hivatalos füzetecskéjében, a Fidesz Pressben az egyházak autonómiája, az állam és az egyház szigorú szétválasztása mellett érvel, Németh Zsolttal és Iványi Gáborral közösen jegyzett javaslatában a történelmi egyházak állambiztonsági fertőzöttségének teljes feltárása mellett száll síkra. Az akkor a párt emberi jogi elkötelezettségét megjelenítő Fodor Gábor közeli munkatársa. Amikor Fodort és társait Orbán kiszorítja a pártból, ő mégis marad, még az is lehet, hogy jobb meggyőződése ellenére. „Amikor kiléptem a Fideszből, hívtam, tartson velem, de maradni akart. Pedig nem volt igazán jó véleménye a párt új stílusáról” – idézi fel Fodor az 1993-as eseményeket 2009-es cikkünkben.
Fordítsunk most egyet múltba néző távcsövünk tárgylencséjén, s szegezzük tekintetünket a múlt hétre: a fentebb vázolt módon kezdődő pályaív mind ez idáig utolsó pontjára. Balog Zoltán, aki a kétezres évek elejétől mind fontosabb feladatokat kap a Fideszben, s 2012 óta a második és harmadik Orbán-kormány legnagyobb, legfontosabb tárcájának, az Emberi Erőforrások Minisztériumának első embere ekkor, a karcagi birkafesztiválon a következő kis beszédet mondta el.
„Ötvenkilenc évig kellett arra várnom, hogy egy főzőfesztiválra, egy birkafesztiválra idejöhessek, úgyhogy meg vagyok tisztelve, hogy beengedtek a városba. Ha valakinek kérdése lenne afelől, hogy a gasztronómia, a főzés, a birkafőzés az része-e a kultúrának vagy nem, az jöjjön el Karcagra és nézze meg, ez egy mélyen és magasan kulturális dolog. Több száz éves hagyomány, és tulajdonképpen benne van minden, ami a kultúrához tartozik. Azért előtte egy pálinkát illik meginni, utána egy pohár bort vagy kettőt, vagy hármat. Úgyhogy benne van a borkultúra is. Tulajdonképpen, ha továbbmegyünk, akkor az Emberi Erőforrások Minisztériumának egész portfóliója benne van, hiszen azt a vaslábast emelgetni, úgy negyven kiló, az sport. Az is benne van. Aztán mi is van még nálunk? Oktatásügy. Az oktatásügy is benne van, mert hát tovább kell adni a receptet a következő generációknak évszázadokon keresztül. Mi maradt még? Egészségügy. Hát ugye, aki jól étkezik, az nem lesz beteg, aki meg rosszul étkezik, az meg beteg lesz, azt meg kell gyógyítani, úgyhogy az egészségügy is része a birkafőző fesztiválnak. Akkor maradtak még az egyházi ügyek. A papok jól imádkoztak, mert szép idő van. Körülbelül meg is van az Emberi Erőforrások Minisztériumának a portfóliója.”
Az idősödő férfiakat sújtó, járványszerűnek is nevezhető kényszeres szellemeskedés sajnálatosan széles körben ismert jelenség; és biztos sokunkkal előfordult már az is, hogy a nyilvános szerepléssel járó stressz nem a legragyogóbb intellektuális teljesítményt hozta ki belőlünk. De Balog – a mozgóképfelvétel tanúsága szerint – magafeledt, szertelen örömmel, a helyzettel és önmagával tökéletes harmóniában előadott rögtönzése mégis túlmutat e hétköznapi gyarlóságokon. Balognak, aki a legnagyobb magyar minisztérium élén mégiscsak, legalább névleg felelős lenne a szétbarmolt közoktatásért, a lerohadni hagyott kórházakért, az orvoshiányért, a magyar kultúrából a főminisztersége alatt kivont, illetőleg kilopott százmilliárdok pusztító hatásáért, s mindazért, ami ezekkel jár, ez jutott eszébe egészségről, kultúráról, hagyományról. Pár, a maga értelmetlenségében inkább ijesztő, mint röhejes mondattöredék; a saját paródiájaként, a magyar nacionalizmus önmagában is parodisztikus fordulatainak paródiájaként sem működőképes szóhalmaz a rekkenő hőségben, fél vagy egész részegen, súlyos mennyiségben elfogyasztott tömény koleszterin felette hasznos voltáról. Ez a mi kultúránk, ez gyógyítja a betegeket – tán még a halottakat is feltámasztja. Ha a papok jól imádkoznak.
Arra, hogy ez az évtizedes perspektívában jól kivehető intellektuális romlás a következménye vagy inkább oka az egykori ózdi lázadó lelkészfiú politikai és morális lezüllésének, nincs válaszunk. A cinizmust, ami e fellépéséből árad, Balog talán fel sem fogja; vagy épp ellenkezőleg, azt gondolja: nesztek, nektek ez is jó lesz. De így vagy úgy: csak a düh, a düh gyűlik csöndesen.
(És Balog egyszer még úgyis azzal fog védekezni, hogy semmi befolyása nem volt a névleg az irányítása alá tartozó területekre.)
