A fideszes képviselők eredeti javaslata és egy átírt verzió is megbukott korábban az egységes ellenzéki ellenálláson, mivel a kormánypártok önmagukban kevesek a kétharmadhoz. Végül azért került az egész a településképről szóló törvénybe, hogy a Fidesz úgy csinálhasson, mintha a szabályozás nem is érintene kétharmados tárgyköröket (a pártok finanszírozását és a választási kampányt). Persze érint, a törvény így ordítóan alkotmányellenes, ám ha nem Áder János, hanem mondjuk, az ellenzéki képviselők küldik az Alkotmánybíróság elé, akkor az AB addig maszatolhat vele, ameddig nem szégyell, akár azt is megteheti, hogy a 2018-as választásokig semmit nem mond a plakáttörvényről (vagy a nyilvánvalót tagadva kijelenti, hogy alkotmányosabb nem is lehetne).
Az éppenséggel biztosnak tűnik, hogy július 15-én a Jobbik plakátjai eltűnnek az utak mellől, az új szabályok szerint listaáron pedig az eddiginél jóval kisebb intenzitással tudják majd folytatni Orbán, Rogán, Habony és Mészáros Lőrinc tolvajozását (ha nem tartják be a listaáras szabályt, a kormányhivatal levetetheti a plakátjaikat, és egyenként 150 ezer forintos bírságot is kiszabhat). Azt azért el tudnánk képzelni, hogy a Jobbik akár hitelből is kipengeti a több ezer plakát listaárát, majd Simicska a pénz javarészét valamilyen úton-módon visszafolyatja a pártba, de miután az adóhivatal munkatársai napi vendégnek számítanak az ex-fideszes oligarcha érdekeltségeinél, ez a kerülőút is nehezen tűnik járhatónak.
Hogy a Jobbikon kívüli ellenzékre milyen hatása lesz az új plakátolási rezsimnek, az kevésbé egyértelmű. Akár még örülhetnének is, hogy egyik riválisuk kivételezett helyzete megszűnik a piacon. Viszont úgy is okoskodhatnak, hogy a választás nekik legkedvezőbb kimeneteléhez – a Fidesz abszolút többségének megakadályozásához – relatíve erős Jobbikra lesz szükség. De vajon hogyan okoskodik a Jobbik és Simicska? Ők is felismerik, hogy a Fidesz legyőzéséhez erős baloldali ellenzék kell, és ezért az ottani pártoknak is ad-e Simicska olcsó plakáthelyeket; vagy éppen ellenkezőleg, korlátozza a vetélytársak hozzáférését a nyilvánossághoz? Végső soron a Jobbik profin felépített kampánya honnan hoz szavazókat a radikálisoknak? A Fidesztől? A baloldaltól? A bizonytalanoktól? A bizonytalanok baloldal számára is elérhető táborából?
Ezek a törvény elfogadása után tétjüket vesztő dilemmák lebeghettek a szavazás során az ellenzéki pártok szeme előtt, akik bár mutattak némi bizonytalankodást, végül mindennemű alkut elvetettek a Fidesszel. A fideszes bosszú, a kétharmados követelményt megkerülve elfogadott szöveg azonban az összes verzió közül a legrosszabb forgatókönyv a számukra. Ha egyáltalán kapnak plakáthelyet, csak irreálisan drágán hirdethetnek. Közben a törvény nem foglalkozik a Fidesz mellett kampányoló álcivil szervezetekkel (mint Kósa Lajos eredeti javaslata), és meg sem próbálja korlátozni a kormánypropagandát (mint a korábban szintén elvetett, Gulyás Gergely-féle módosító). Az ellenzék így elvi és gyakorlati szempontból is a törvény alkotmányellenességének kimondásában és megsemmisítésében érdekelt, valószínűleg fel is sorakozik majd a Jobbik AB-beadványa mögött.
Józan ésszel aligha vitatható, hogy a politikai plakátpiac újraszabályozásra szorul. Az ugyanis elég távol áll az egyenlő versenyfeltételektől, hogy az egyik párt tizedannyiért jut plakátolási lehetőséghez, mint a másik. A Fideszt azonban nem elvi megfontolások vezették most sem, amit az is jól mutat, hogy a pártfinanszírozás és a választási kampány egyéb (nekik kedvező) visszásságaihoz eszük ágában sincs hozzányúlni. Egyszerűen annyi történt, hogy Orbán Viktor veszélyt látott a Jobbik plakátjaiban, ezért el akarta tüntetni azokat. Mindenáron. Ha alkotmányellenesen, cselvetéssel, suttyomban, akkor úgy. Ez a kis történet nem is a településképről vagy a pártfinanszírozásról árul el sokat. Arról árulkodik, hogy erős és büszke hazánknak gyenge és sunyi, minden bokorban a saját vesztét látó kormány és miniszterelnök jutott.
