Annál is inkább jogos e kérdés, s még jogosabb az ősbemutató rendezőjének emlegetése, mert hiába Alföldi (vagy bárki más) minden igyekezete, az István, a király, bár legjobb tudásunk szerint a zenéjét Szörényi Levente szerezte és a verseit Bródy János írta, azért elsősorban - s közkézen hasznosuló formájában - Nemeskürty István és, kapaszkodjanak meg, Koltay Gábor műve, hagyatéka. Egy kupac színes, cifra semmi.
| ||
Olyan holmi, amit mindenki arra használ, amire csak akar, bár az sem különös véletlen, hogy eddig mindenki ugyanarra akarta, vakításra.
Mert mi másra jó az a sok zászló, gyertya meg a dús statisztéria, vagy éppenséggel a turáni átok oly könnyen fogyasztható története, amely szerint menne itt minden, mint a karikacsapás, ha nem lenne ez a rút széthúzása a nemzetnek, amit, ha épp úgy akarom, kívülről fűtenek, ha meg máshogy, akkor az anyatermészet tehetvén róla, a vérünkben vagyon. S amit vagy kihasználnak a hatalmasaink és a velük szövetséges külső tengelyerők, vagy éppenséggel annak van igaza, aki kinyírta a másikat, mint a sokszor felkínált István-Koppány/ Kádár-Nagy Imre párhuzam mindkét végpontján. Oh, jaj, a geopolitikai helyzetben a nagyralátóbb a nemzetmentő, még ha belerokkan is a személyes veszteségbe.
De mégis, arra legalább jó volt az István, a király, hogy Kádár alatt lehetett végre szólni a nemzetről, mert arról bizony egy vak hangot nem lehetett akkor. Kinek nem lehetett? A művészeknek? A történészeknek? A művészet, pontosabban a popkultúra fogyasztóinak? Ja, meglehet, előttük tényleg kussolt mindenki, vagy épp ők nem vették a fáradságot maguknak, hogy utánajárjanak, s akiknek illett volna hozzájuk fordulni nemzeti kérdésekben, jobbnak látták nem terhelni őket atyáik viselt dolgaival. De ugyan mit váltott ki, mit pótolt ebből Nemeskürty szegény embernek szánt történelmi gyorstalpalója? Mit adott Koltay látványvilága? S hogyan viszonyul az István, a király muzsikája Szörényi alig egy-két évvel korábban felvett, valóban korszakos jelentőségű szólólemezéhez? Többet mondott el bármelyikőjük a nemzetről, mint amit tudhattak? Feleannyit sem.
Koltay (vagy akár Szörényi) későbbi pályáját megtapasztalván, döntő fontosságú kérdés, hogy mit közöltek aztán még a nemzetről - mást -, amikor már lehetett? Az István, a királyt 1983-ban mutatták be, hat év múlva jött a rendszerváltás, nos, alkotó erejük teljében találta őket. Mit mondtak?
| ||
Koltay idővel megcsinálta szerény tehetségű "dokumentumfilmjeit" Horthyról, Trianonról, Mindszentyről és Wass Albertről kábé annyi közlendővel, hogy a kormányzó jót akart, Trianon meg szívás, ami abból jött, hogy mindig báncsák a magyart. Szörényi millenniumra publikált műve, a Veled, Uram! pedig minden erejével arról próbált szólni, hogy a zeneköltő és gondolkodó Szörényi immár minden tekintetben meghaladta az István, a királyt. Már nem slágerek laza füzéreként tekint az operára mint műfajra, hanem valamiféle egységes zenei szövetként (ami azért nem egy grandiózus felfedezés), illetve István műve sajna szakadást szenvedett, mert Antall Józsefet legyűrte a gyilkos kór, Imre herceget meg a vadkan. A Veled, Uram! méltó esztergomi megrendezéséhez Szörényi már Iglódit, a zenés színház jelentős hazai megújítóját, s az István eddig tán leginvenciózusabb interpretátorát hívta ki, s Lezsákot (a köztes mű, az Attila költőjét) visszacserélte Bródyra - mint a történtek híven kimutatták, hiába. A Veled, Uram! különösebb harcok nélkül lett a feledésé. Amiből tévesen vagy nem tévesen, de az következett, hogy a népnek a látványosság, a cirkusz, István kell. S ezért hívta el most Alföldit rendezni, a cirkuszért, mert a nagy mű oly karcsú, s ebben a harmincévnyi nagy szeretésben annyira el is használódott, hogy csak efféle PR-hókuszpókuszokkal lehet életre galvanizálni.
Mert a nagy mű még mindig úgy áll, ahogy Koltay hagyta. Olyan, mint amit a tanár úr (adott esetben ugyebár Nemeskürty) intelmei, útmutatása segedelmével anno Koltay Gábor filmrendezőként megérteni vélt Jancsó Miklós igazi művészetének az Allegro Barbaróval a hetvenes évek végén lezárult szakaszából: a gyertyák, a zászlók, az árvalányhaj és a mondott statisztéria feltétlen szükségességét, csakhogy nem célként, hanem jelként - de ezt már nem vágta Koltay, és nem volt rá szüksége Nemeskürtynek. A mű hagyománya így a megtévesztés, a tartalma pedig a máz maga - ezekre volt eddig mindenkinek szüksége belőle, bár mást keresve sem találhatna benne a rászoruló. A napi kérdés, hogy mire szorult rá ebből Alföldi?
Képzeljük el azt a szituációt, ha valaki más rendezi az István, a királyt, s nem az ellenoldal emblematikussá tett figurája. Mozgat az ekkora tömegeket? Aligha. Megjósolhatóan akkor sem, ha maga Vidnyánszky rendezi. Egy szokásos augusztus 20-i István, a király-bemutatóról nem beszélne a kutya sem, azok rágógumija maradna, akik kevéssel is beérik. Konkrétan pár fülbemászó sláger meghallgatása, a Himnusz elbrongása (nota bene, az is ugye Koltay leleménye) elég nekik a nemzetben gondolkodás kulturális penzumához. Ezért szorult a mű vagy éppenséggel Szörényi Alföldire.
De Alföldi? Ő miért? Hogy most megrendezte, arra nyilván előbb-utóbb magyarázatot kell adnia, hisz mi nem tudunk rá találni helyette, bentebb olvasható kritikánk sem talált, az ugyanis nem gondolat, hogy jaj, de unom a politikát. Az vakság és egyszersmind vakítás ugyancsak, mint e mű egésze az eredeténél, a természeténél fogva. Azt meg nem akarjuk gondolni, hogy az István, a király a Mephisto kiteljesedése lenne. A harmadik válasz, mely a huszárcsíny monetáris vonatkozásait tárgyazná, aligha lehet elfogadható, így hát van itt egy lyuk az ismereteinkben, amit vagy betölt egy valós információ, vagy ki-ki megalkotja felőle a maga kényelmes összeesküvés-elméletét.
De mindegy is, hogy mivel telik ki ez a hiátus, nemzeti halmazállapotunkon aligha változtat. Az van velünk, hogy örökségünket Koltay Gábor hagyta ránk, méltósággal sajnos nem cipelhető, de megszabadulni tőle láthatóan nem tudunk.
