Pedig Felcsútot mindenkinek látnia kéne, buszokat kéne indítani oda, mint a békemenetre. Lengyelországból jöhetne néhány különvonat, seregelhetne az egész Magyarország, vizitálhatna Európa. Talán ezért is vágott neki a hónap közepén (pontosan 18-án) Bajnai Gordon és a Párbeszéd Magyarországért néhány tagja egy busznyi újságíróval, hogy megmutassák, hogy hírül adják, mi is folyik Felcsúton. Próbálkozásuk kudarcba fulladt, gyakorlatilag elzavarták őket, akár azt is gondolhatta az ember, hogy odamentek egy nagy pofonért. Útjukat állta valami felcsúti bandérium, biztonsági őrök és rendőrök, mondván, az út, ahol mennének: magánterület. 'k mondták, köszönik, s eljöttek - látszólag dolgavégezetlenül.
De fáradozásuk mégsem volt hiábavaló, mert a napokban a Népszabadság két kiváló fiatal újságírója fogta magát meg egy videokamerát, s felkerekedtek: pont ugyanoda, ahonnan Bajnait elhajtották. Ám a kedden publikált felvétel tanúsága szerint ők, mint "kés a vajba", úgy hatoltak be az inkriminált területre. Már nem állta rendőr és biztonsági őr az útjukat, már közterület volt, ami 18-án még magánterület.
Önmagában ez is micsoda dolog! A felcsúti bandériumok handabandázását még csak értjük, kiálltak, vagyis kiállították őket a főnökért. Az már sokkal rémisztőbb, hogy e parasztgyalázatban a rendőrség is - rohadtul hivatalosan - részt vett, s nagy köszöngetések kíséretében maguk zavarták el Bajnait. De még csak ez sem számít sokat - valaki arra használja a magyar állam rendfenntartó erejét, hogy eltakartassa vele saját szemétdombját, hát elég nagy disznóság, de nem jegyzi fel a történelem.
A történelem azt őrzi meg, amit most e két fiatal újságíró (legyen itt a nevük, nagyon szép munkát végeztek: Kovács Klára, Fekete Norbert) kamerája rögzített: a piramist. Mert míg Bajnai és csapata elkergetésének hátterét kutatták, a kamerájuk forgott, és megmutatta, hogy mi is folyik valójában Felcsúton. Arra pedig nem lehet mást mondani, csak azt, hogy egy bódult elme valamikori álmainak megvalósítása. Magyarország regnáló miniszterelnökének gyermekkori lakhelyével szemközt az utcában épül egy ménkű nagy futballstadion. Amiben majd kétszer annyian férnek el, mint a település teljes lakossága. Ki csinált még ilyet ebben a rohadt történelemben? Ki?
Ezt persze elég sokan tudják ebben az országban, de így látva teljesen más: megmutatja ennek az egésznek az elképesztő tébolyát. Állnak sűrűn a bazi nagy vasbeton tartóoszlopok, néznek fölfelé, és azt írják fel az égre: hogy lehetséges ez? Elképzelhető ilyesmi a 21. századi Európában? Hogy a vezér épített magának egy nagy stadiont szemben a házával?
Hát, nem. Ilyen nincs. Nem képzelhető el. Ezért kell odamenni, s megnézni, hogy mégis van. Bontják a zsaluzatot, forr a munka.
Szerencsére a képek azt is megmutatják, ha kicsit figyelmesebben követjük őket, hogy mi lesz itt aztán. Aztán, mikor már elmúlt ez a lidércnyomás rólunk. Dudva és por, pókháló és gazdátlanul kószáló kutyák. A szél átfújja a homokot a megroggyant valamikori díszkapun, s a tizenhatosnál áthajt egy ördögszekeret. Ez lesz. Meg egy lábjegyezet a helytörténeti gyűjtemény emlékkönyvében: élt itt egyszer egy furcsa ember...
Ugyanaz lesz, mint Akasztón. De arra talán többen is fognak emlékezni, mert az nagyobb valamivel.
