A szerk.

A törvény sem számít

A szerk.

Azt, hogy hogyan került abba a helyzetbe a CEU, hogy amerikai diplomát adó képzéseit kénytelen Bécsbe vinni, belső oldalainkon bőségesen ismertetjük.

Az intézmény teljesítette azt az egyetlen feltételt, amit a felsőoktatási törvény tavaly áprilisi módosítása rárótt: azt tudniillik, hogy az Egyesült Államokban is folytasson akkreditált képzést, és legyen kampusza is. Az új törvény másik feltétele az volt, hogy legyen államközi megállapodás a működéséről. Ezt New York állam oktatási kormányzata aláírta, a magyar kormány azonban nem. Márpedig érvényes megállapodás nélkül – és ugyancsak a felsőoktatási törvény szerint – a CEU mondott képzéseit az Oktatási Hivatal egyszerűen megszüntetheti.

Ilyen körülmények között az intézmény érthető módon nem kockáztatja a maradást. Sem tanárokat szerződtetni, sem diákokat toborozni a bizonytalan jövőre nem bír – másrészt meg miért is kockáztatna a CEU bármit is. Az, hogy nem az első rossz szóra vagy ferde tekintetre szedte a sátorfáját, hanem harcolt, ameddig lehetett (addig a pontig, ami után már a fennmaradása kérdőjeleződött volna meg), talán az alapító, Soros György elkötelezettségének tudhatjuk be – hiszen az egyetem saját szempontjai közül legfeljebb Budapest relatív olcsósága és kulturális vonzereje játszhat szerepet a ragaszkodásban.

De miért nem írja alá az egyezményt Orbán Viktor? Miért nem tartja be a saját maga által hozott törvényt sem? A hályogkovács lélekbúvárkodástól óriási önfegyelemmel tartózkodó magyarázat szerint a hatalom megtartásának kegyetlen logikájából következik a CEU elűzése (és mi más is lenne a politikai küzdelem célja, mint a hatalom birtoklása). Ha Orbán a menekültválság kozmikussá kaserolásában, és a „migráns” körül megképződő, pokoli, egészen a nemzethalálig terjedő népi fantáziák felcsiholásában látta az egyetlen lehetőséget társadalmi támogatottságának megőrzésére és az idei választás megnyerésére, és ha ennek a képzetnek a fenntartásához – sajnos! – muszáj volt felhasználni a globális cselvető zsidó figuráját, amelynek megszemélyesítésére – sajnos! – Soros György volt a legalkalmasabb – akkor nincs mit tenni. Ezt követelték a körülmények akkor, és ezt – az alá nem írást – követelik most. Hiszen ha Orbán aláírja azt a nyomorult szerződést, saját hitelességét teszi kockára. A CEU elüldözése ebben az esetben csak mellékterméke az öldöklő, s immár az európai, sőt, globális frontokon a globális hatalomért folytatott politikai satöbbinek.

De tudunk más hipotézist is mondani, ezek közül van, amelyiknek a kormányfő valami személyes lelki defektusa (frusztrációja, bosszúvágya) a főszereplője, és van, amelyiknek Putyin elnök – hogy ti. ő, Vlagyimir Vlagyimirovics kérte volna ezt a kis szívességet legkedvesebb európai barátjától. Elvégre a CEU állománya bőségesen merít a posztszovjet térségből, és ezek az oktatók, hallgatók, tudósok, nemzetközi lézengők rendszerint nem rokonszenveznek a zsarnoksággal, mint olyannal. A kormányfő pedig nem tudott nemet mondani a Putyin rimánkodására, olyan jó neki a szíve.

De éppenséggel az is jó magyarázat lehet, amire csak ezután látunk majd legalább közvetett bizonyítékokat. Orbánnak tavaly április óta sokszor az orrára húzták a CEU-vegzálást nemzetközi fórumokon. Az európai intézmények közül helytelenítette az Európai Bizottság és az Európai Parlament, és tárgyalni fogja az új törvényt az EU Bírósága is; de megpróbált az intézmény érdekében nyomást gyakorolni rá az Európai Néppárt és az amerikai kormány is. Egyik intervenció sem tűnik valami átütő sikernek. A Sargentini-jelentés elfogadását követően Orbán – bár kissé roggyantnak tűnt ekkor – azt közölte néppárti bajtársaival, hogy ő olyan, amilyen, és vagy így szeretik, vagy ne szeressék sehogy. A Néppárt pedig vissza is vett a nagy arcából – miután osztott-szorzott, és arra jutott, hogy a jövő májusi EP-választás után még nagy szüksége lehet a Fidesz európai parlamenti szavazataira. És bár a bizottsági elnökségre pályázó Manfred Weber hetente felháborodik Orbán különböző csínytevésein, és a CEU ügye annyira fáj neki, hogy szóhoz sem jut szinte, csak zokog, a Néppárt, a „család” semmilyen érdemi, politikai ellenlépést nem tett kedvenc kis szőrmókja megfékezésére. Meglepő módon a CEU elleni hajsza az európai szereplőknél némiképp erőteljesebb rosszallással találkozott a Trump-kormányzat felől (mintha a hagyományos republikánus külpolitika – és még mindig ez tűnik az érvényes iránynak – komolyan venné a globális orosz térnyerés veszélyeit): de hihető fenyegetéssel, attól tartunk, valójában nem szembesítette senki. Orbán szembement nagyhatalmú nemzetközi tényezőkkel – és mert ezek közül egyiknek sem volt kedve, pénze, kanala, gerince a kiálláshoz, most ő áll nyerésre.

Hogy ez a „győzelem” miben is nyilvánul majd meg, és mi jót hoz nekünk, ne tőlünk kérdezzék. Doktori és mesterprogramok tucatjai a legkülönfélébb diszciplinákban, évente 1500, a világ minden tájáról érkezett hallgató, durván 1000 oktató és kutató, kutatásra és fejlesztésre adott uniós pályázati pénzek és ösztöndíjak, amelyeket a CEU partnereiként nyertek el magyar tudományos intézmények, tízmilliárdos nagyságrendű, a CEU budapesti jelenlétéhez köthető adóbevétel s mindez egyetlen fillér állami forrás felhasználása nélkül: ezt űzi el most Budapestről a miniszterelnök. Ez az ő ajándéka Bécs városának. Orbán Viktornak megint sikerült jól kibasznia Magyarországgal – különleges ügyessége mindössze abban áll, hogy elérte: a pusztításban senki nem tudja megakadályozni.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.