Az intézmény teljesítette azt az egyetlen feltételt, amit a felsőoktatási törvény tavaly áprilisi módosítása rárótt: azt tudniillik, hogy az Egyesült Államokban is folytasson akkreditált képzést, és legyen kampusza is. Az új törvény másik feltétele az volt, hogy legyen államközi megállapodás a működéséről. Ezt New York állam oktatási kormányzata aláírta, a magyar kormány azonban nem. Márpedig érvényes megállapodás nélkül – és ugyancsak a felsőoktatási törvény szerint – a CEU mondott képzéseit az Oktatási Hivatal egyszerűen megszüntetheti.
Ilyen körülmények között az intézmény érthető módon nem kockáztatja a maradást. Sem tanárokat szerződtetni, sem diákokat toborozni a bizonytalan jövőre nem bír – másrészt meg miért is kockáztatna a CEU bármit is. Az, hogy nem az első rossz szóra vagy ferde tekintetre szedte a sátorfáját, hanem harcolt, ameddig lehetett (addig a pontig, ami után már a fennmaradása kérdőjeleződött volna meg), talán az alapító, Soros György elkötelezettségének tudhatjuk be – hiszen az egyetem saját szempontjai közül legfeljebb Budapest relatív olcsósága és kulturális vonzereje játszhat szerepet a ragaszkodásban.
De miért nem írja alá az egyezményt Orbán Viktor? Miért nem tartja be a saját maga által hozott törvényt sem? A hályogkovács lélekbúvárkodástól óriási önfegyelemmel tartózkodó magyarázat szerint a hatalom megtartásának kegyetlen logikájából következik a CEU elűzése (és mi más is lenne a politikai küzdelem célja, mint a hatalom birtoklása). Ha Orbán a menekültválság kozmikussá kaserolásában, és a „migráns” körül megképződő, pokoli, egészen a nemzethalálig terjedő népi fantáziák felcsiholásában látta az egyetlen lehetőséget társadalmi támogatottságának megőrzésére és az idei választás megnyerésére, és ha ennek a képzetnek a fenntartásához – sajnos! – muszáj volt felhasználni a globális cselvető zsidó figuráját, amelynek megszemélyesítésére – sajnos! – Soros György volt a legalkalmasabb – akkor nincs mit tenni. Ezt követelték a körülmények akkor, és ezt – az alá nem írást – követelik most. Hiszen ha Orbán aláírja azt a nyomorult szerződést, saját hitelességét teszi kockára. A CEU elüldözése ebben az esetben csak mellékterméke az öldöklő, s immár az európai, sőt, globális frontokon a globális hatalomért folytatott politikai satöbbinek.
De tudunk más hipotézist is mondani, ezek közül van, amelyiknek a kormányfő valami személyes lelki defektusa (frusztrációja, bosszúvágya) a főszereplője, és van, amelyiknek Putyin elnök – hogy ti. ő, Vlagyimir Vlagyimirovics kérte volna ezt a kis szívességet legkedvesebb európai barátjától. Elvégre a CEU állománya bőségesen merít a posztszovjet térségből, és ezek az oktatók, hallgatók, tudósok, nemzetközi lézengők rendszerint nem rokonszenveznek a zsarnoksággal, mint olyannal. A kormányfő pedig nem tudott nemet mondani a Putyin rimánkodására, olyan jó neki a szíve.
De éppenséggel az is jó magyarázat lehet, amire csak ezután látunk majd legalább közvetett bizonyítékokat. Orbánnak tavaly április óta sokszor az orrára húzták a CEU-vegzálást nemzetközi fórumokon. Az európai intézmények közül helytelenítette az Európai Bizottság és az Európai Parlament, és tárgyalni fogja az új törvényt az EU Bírósága is; de megpróbált az intézmény érdekében nyomást gyakorolni rá az Európai Néppárt és az amerikai kormány is. Egyik intervenció sem tűnik valami átütő sikernek. A Sargentini-jelentés elfogadását követően Orbán – bár kissé roggyantnak tűnt ekkor – azt közölte néppárti bajtársaival, hogy ő olyan, amilyen, és vagy így szeretik, vagy ne szeressék sehogy. A Néppárt pedig vissza is vett a nagy arcából – miután osztott-szorzott, és arra jutott, hogy a jövő májusi EP-választás után még nagy szüksége lehet a Fidesz európai parlamenti szavazataira. És bár a bizottsági elnökségre pályázó Manfred Weber hetente felháborodik Orbán különböző csínytevésein, és a CEU ügye annyira fáj neki, hogy szóhoz sem jut szinte, csak zokog, a Néppárt, a „család” semmilyen érdemi, politikai ellenlépést nem tett kedvenc kis szőrmókja megfékezésére. Meglepő módon a CEU elleni hajsza az európai szereplőknél némiképp erőteljesebb rosszallással találkozott a Trump-kormányzat felől (mintha a hagyományos republikánus külpolitika – és még mindig ez tűnik az érvényes iránynak – komolyan venné a globális orosz térnyerés veszélyeit): de hihető fenyegetéssel, attól tartunk, valójában nem szembesítette senki. Orbán szembement nagyhatalmú nemzetközi tényezőkkel – és mert ezek közül egyiknek sem volt kedve, pénze, kanala, gerince a kiálláshoz, most ő áll nyerésre.
Hogy ez a „győzelem” miben is nyilvánul majd meg, és mi jót hoz nekünk, ne tőlünk kérdezzék. Doktori és mesterprogramok tucatjai a legkülönfélébb diszciplinákban, évente 1500, a világ minden tájáról érkezett hallgató, durván 1000 oktató és kutató, kutatásra és fejlesztésre adott uniós pályázati pénzek és ösztöndíjak, amelyeket a CEU partnereiként nyertek el magyar tudományos intézmények, tízmilliárdos nagyságrendű, a CEU budapesti jelenlétéhez köthető adóbevétel s mindez egyetlen fillér állami forrás felhasználása nélkül: ezt űzi el most Budapestről a miniszterelnök. Ez az ő ajándéka Bécs városának. Orbán Viktornak megint sikerült jól kibasznia Magyarországgal – különleges ügyessége mindössze abban áll, hogy elérte: a pusztításban senki nem tudja megakadályozni.
