Nováknak nem volt elég, hogy a tanácsadói kezdtek elszivárogni. Nem volt elég, hogy a kormányzati propagandagyár beleverte az orrát az ügybe, és magyarázatot követelt. Az ellenzéki tüntetések és az általános felzúdulás sem különösebben hatotta meg. Február 8-án még, huss, elrepült Dohába, hogy megtekintsen egy – még a magyar pólócsapat szempontjából is teljesen irreleváns – vízi csatát, illetve, khm, tárgyalásokat folytasson szintén vizes ügyekben valami cégéres pernahajderrel, akit épp a családjának kicsatornázott dollármilliókért sújt a világ megvetése. Talán az kellett neki, hogy Orbán nyilvánosan is diszkreditálja, talán az, hogy idő előtt érte küldjék a nem kormányzati különgépet. Aztán végül, amikor nagy nehezen lemondott, akkor sem szolgált semmiféle magyarázattal korábbi gyalázatos döntése motivációiról (hiába szólította fel tehát megbízóinak propagandaosztálya). Egy pisszt sem szólt arról, hogy miért.
A vele ugyanabban a szent szúrásban lemondó Varga Judit az elejétől fogva más taktikát választott, a felszívódást. A lemondását és visszavonulását az elnök farvizén bejelentő Facebook-posztján kívül azóta sem hallottunk felőle. Pedig ő sem akármiről mondott le, hanem az állampárt EP-választási listavezetéséről. Magyarázatot arról, hogy miért tette, miért látta úgy, hogy ettől jobb lesz a világ, nem adott, nuku, semmi. Ő csak eltűnt csendben a balfenéken.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
