Az utolsók

Már az első magyarázkodásuk is átlátszó és röhejes volt: az tudniillik, hogy Svédország NATO-tagsága miatt „vita van” a kormány és a Fidesz-frakció között. Volt ám ilyen vita Finnország ügyében is! Aztán amikor Törökország, amellyel a baráti magyar kormány együtt mozgott a két ország tagságának a blokkolásában, bejelentette, hogy a finnek részükről jöhetnek, Orbán is meggondolta magát.

De a svédeket akkor sem engedjük! Azok továbbra is sértegették a magyarokat, nem értettek a szép szóból, még a csupa fideszesből álló „parlamenti” delegáció útmutatásából sem, amely még oda is repült, pénzt és energiát nem kímélve, hogy felokosítsa az ottani politikusokat. A finnek meg is javultak, a svédek viszont ezek után is csak azt hajtogatták, hogy Magyarországon épül lefele a jogállam.

Volt tehát vita emiatt nemcsak a svédekkel, hanem még a magyar kormány és a tőle teljességgel független, büszke és dacos Fidesz-frakció között is. És amíg vita volt, nem lehetett erről szavazni az Országgyűlésben sem. A Fidesz-világ egyeduralkodója, Orbán Viktor tehetetlenül tárta szét a karjait: ő ugyan megszavazná a svédek tagságát, de hát a frakció… Lám, Magyarországon igenis működik a többpárti, képviseleti demokrácia, a népfelség, a felelős kormány!

Már ez is nagyon mélyen volt, és hol volt még az alja.

Amikor tavaly nyáron híre kelt, hogy a törökök mégis gyorsan lezavarnák a svéd NATO-tagság ratifikálását, Szijjártó külügyminiszter sietve „technikai kérdésnek” minősítette a magyar Országgyűlés hasonló lépését. Kocsis, a frakcióvezető kötelességből dohogott kissé e csúnya kifejezésen – még hogy a szuverén Országgyűlés és a még szuverénebb Fidesz-frakció puszta „technikai kérdés” lenne!? –, de az is lehet, hogy csak elfelejtettek szólni neki. A „technikai kérdés” aztán azzal párhuzamosan lett ismét „komoly nézeteltérés”, hogy a törökök, akiknek tényleg voltak értelmezhető politikai céljaik a halogatással (F–16-osok vásárlása, a svédországi kurdok ügye), bizonytalan időre ismét jegelték a témát. Észszerű magyarázat erre azon kívül, hogy Orbán immár nem a török elnöknek igyekszik – egyébként szükségtelen és nagy valószínűséggel kéretlen – szívességet tenni, hanem az orosznak, ekkor már senkinek nem nagyon jutott eszébe. És miért is jutott volna.