Ilyet mondjuk nem is tehettek volna, hisz a találkozó „informális” volt, a hivatalos, jogi érvényű uniós döntések pedig a Tanácsban, a Bizottságban és a Parlamentben születnek (mikor melyikben) – mindenesetre ha az unió ezen szervei hirtelen lehasadnának arról a javaslatról, hogy a tagállamok kötelezően fogadjanak be az Európába érkező menekültek közül egy bizonyos, rájuk szabott mennyiséget, akkor végképp nem lenne miről népszavazni sem. De sem most Pozsonyban, sem előtte, sem utána nem utalt semmi arra, hogy az unió feladná ezt az elképzelést.
Gyorsan szaladjunk végig a történeten. Az év eleje óta újraformálódó uniós menekültpolitika nagyjából két pilléren nyugszik, az egyik, hogy a menedékkérőket nem szabad nyakló nélkül beengedni Európába, és a menedékkérelmüket a törökországi (legrosszabb esetben görögországi) menekülttáborokban kell elbírálni. Azokat pedig – és ez a második oszlop –, akik az elbírálás után jogosultnak bizonyulnak a menekültstátuszra, az unió országai – a kettős, azaz a menekültek és az egymás iránti szolidaritás jegyében – szétosztják maguk között. A menekültek távol tartására (értsd: Törökországban marasztására) született meg az unió és Törökország megállapodása, ami egyelőre és nagyjából működik is, és a menekültek „szétosztásáról” is van már bizottsági és tanácsi döntés. Szám szerint kettő, ezek értelmében összesen 160 ezer, már Európában tartózkodó és menekültstátuszt kapott szerencsétlent kéne elplanérozni a tagállamok között. Ebből a 160 ezerből esne ránk 1294 (az elosztási arányokat, azaz az egy országra eső kvótát a tagállamok népessége és gazdasági ereje alapján számolják ki).
Bár a 160 ezres döntés egyszeri (kétszeri, de ez részletkérdés) alkalom volt, azt jó okkal feltételezhetjük, hogy a disztribúciót is állandó mechanizmusnak tervezi az unió, azaz ha még jön sok-sok menekült, őket is terítenék majd az összes tagállamban. Annál is inkább, mert a Bizottság májusban erre tett javaslatot – már csak ezért is vall rövidlátásra úgy tenni vagy azt sugallani, hogy Orbán október 2-i népszavazásának semmi köze nincs a valósághoz. (Ezzel próbálkozik például a szocpárt.) Nem, a kvótákról egyáltalán nem mondott le az unió. És a két fő elem mellett, jut eszünkbe, van egy segédjavaslat is, hogy tudniillik azok az országok, amelyek megtagadják a részvételt a menekültstátuszt kapott vándorok letelepítésében, negyedmillió euró per távol tartott kvótamenekült fejében tehessék ezt meg.
Ezek után Pozsonyban menekültügyben alig történt valami: a zárónyilatkozat, illetve kiegészítő aldokumentuma, a Pozsonyi Útiterv hitet tesz a török alku és az unió határőrizetének további felbikázása mellett: segítsünk a bolgároknak is! De ez ismert nóta – a kvótáról pedig, annak elhagyásáról egy büdös szót nem szól az irat. Ezt a vitát jegelte az unió, sőt, az Útiterv egyik pontja inkább arra utal, hogy a kvótarendszerből nem fog engedni „Brüsszel”, sőt: „Tovább kell munkálkodni az EU-konszenzus szélesítésén a hosszú távú migrációs politikát illetően, beleértve ebbe azt is, hogy miként alkalmazzuk a jövőben a felelősség és a szolidaritás elveit”.
Ennek eléggé olyan szaga van, hogy a magyar fiú a vert mezőnyben végzett. Ezt erősítik a magyar kormányfő általános viselkedésére tett nemzetközi megjegyzések is. („Mr. Orbán a minap Mr. Junckert, Mr. Verhofstadtot és engem a brüsszeli elit nihilistáinak nevezett. Életemben először hallottam azt, hogy az elit tagja vagyok. Ennek örülök, mert mint nihilista, eddig nem is tudtam róla” – Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke élcelődött így. „Ez kicsit igazságtalan a résztvevőkkel és a szervezőkkel szemben is. Mindannyian tudjuk jól, hogy az Európai Unió eszméjének nem csak a hibák, tévedések vagy azok a problémák ártanak, amelyeket az élet hoz magával. Hanem az is, hogy ha a politikusok már nem tudnak egy szép szót mondani az EU-ról és annak intézményeiről, Brüsszel pedig szitokszóvá válik. Emellett gyakran csak a saját, hazai céljaikat tartják szem előtt. Nem az unió jobbítása, hanem csupán a hazai választási eredmények, százalékok érdeklik őket, emiatt cinikusan leegyszerűsítenek összetett kérdéseket, vagy túloznak” – reagált szomorúan Andrej Kiska szlovák államfő Orbán csúcs után tett nyilatkozatára.) A visegrádi országok sem követték tűzön-vízen át a budapesti versenyzőt, Kiska megjegyzése mellett erre utal az az elégedettség is, ami Beata Szydło lengyel kormányfőt és Kaczyński-erzaccot a csúcs végén csordultig töltötte. (Orbán a csúcs előtt, csütörtök este adott rádiónyilatkozatában arról beszélt, hogy a visegrádiak épp fogalmazzák Pozsonyban előterjesztendő javaslataikat. Ennek végső változatában egy rövid, szerény mondat erejéig valóban szerepel az is, hogy a részvétel a kvótarendszerben önkéntes legyen – de arról, hogy ez hogyan került be a visegrádiak nyilatkozatába, hogy Orbán vajon épp ezt és épp így szerette volna, vagy valami keményebb megfogalmazást és durvább fellépést forszírozott, fogalmunk sincs. Mindenesetre a többi tagállam nem sokat törődött vele.)
Ez elég lehangolónak látszik, és az is, nekünk meg önöknek meg az ország polgárainak: hazánk demokratikusan megválasztott főképviselőjét megint levegőnek nézték. Hogy neki magának is annyira fájna ez, abban már nem vagyunk olyan biztosak. Még az hiányozna, hogy „Brüsszel” a népszavazás előtt beadja a derekát! A pozsonyi csúcs után a fröcsögés „Brüsszel” ellen, meg az „egyedül vagyunk” és a „bántják a magyart” és a „négert akarnak ide költöztetni a zsidók” friss erővel folytatódhat, és folytatódik is. Ennél több most nem is kell.
