Vizsgáljuk először magát a – látszólag nem mindennapi – tényt. Egy sikeres, díjakkal dúsan elhalmozott (Balázs Béla-díjas, érdemes és kiváló művész, díjazott produkcióit pedig nincs hely itt felsorolni) film- és színházi rendező egyszer csak úgy gondolja, hogy nincsen többé helye Magyarországon, jobb lesz neki messze innen. Kiáll ez az ember a nyilvánosság elé, és rámutat a mai magyar állam üzemeltetőire, vezetőire, s azt mondja, miattatok kell elmennem, mert amit velem és a családommal, feleségemmel, serdülő gyerekeimmel tettetek, egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy Magyarországon éljek. Elüldöztetek.
A Szász Jánosról szóló tél végi, tavaszi sajtóhírek ismeretében megértéssel kell fogadnunk a döntését: durva házkutatást tartott a rendőrség a rendező otthonában a hajnali órákban, két kiskorú gyerekét is bevonva az adathordozók felkutatásába, tekintet nélkül egyebek mellett arra is, hogy Szász és a felesége is épp covidosak voltak, magas lázzal. Sajtóhírekről beszélünk, mert jóformán csak ezek állnak a nyilvánosság rendelkezésére, minden más forrás gyakorlatilag használhatatlan: a rendőrség közleményéből például azt tudhattuk meg, hogy Szász nem volt gyanúsítottja annak az eljárásnak, melynek során – a karantén-előírásokat teljes mértékben negligálva – feldúlták az otthonát. Amúgy „a Budapesti Rendőr-főkapitányság egy magánszemély feljelentése nyomán személyes adattal visszaélés, tiltott adatszerzés és információs rendszer vagy adat megsértése bűncselekmények miatt indult nyomozás során végzett kutatást” – hogy ez mennyiben mellébeszélés vagy tényközlés, azt talán megvilágítja, hogy – ugyancsak „amúgy” – akinek a terhére a kutatást lefolytatták, nem gyanúsított. Akkor mi volt Szász? Tanú? Vagy maga a feljelentő? Ki? Közellenség vagy csak szimplán ellenség?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
