E hét elején az ENSZ Biztonsági Tanácsa megkezdte a Kosovo jövőjéről szóló rendezési terv tárgyalását. Ezt a dokumentumot közel kétéves, nemzetközi közvetítéssel zajló szerb-albán tárgyalássorozat érlelte készre.
Olyan is lett.
Az Ahtisaari-tervet a szerb fél minden lényeges elemében elfogadhatatlannak nyilvánította, az albánok némi kötelező dörmögés után rábólintottak; a hátsó szobákban pedig az égnek dobálták a kalapjukat. Bár a kérdés számukra inkább csak a mikor volt - ezt a küzdelmet ők már 1999. március 22-én, a szerb kaszárnyák NATO-bombázásának kezdetekor megnyerték.
Az Ahtisaari-terv úgy készülhetett, hogy egy darab papír tetejére felírták a címet: Így fog kinézni a független, önálló Kosovo Köztársaság. Aztán pontról pontra leírták, hogyan: nemhogy lesz önálló alkotmánya, törvényhozása, kormánya, de himnusza, zászlaja, önálló tagsága a nemzetközi szervezetekben, önálló külpolitikája, meg persze saját titkosszolgálata és karhatalma is (mely "könnyű fegyverzettel" lesz felszerelve, s úgymond rendfenntartó feladatokat lát el: csak a hülye nem veszi észre ebben egy önálló hadsereg magvát); és persze a határait is saját maga fogja őrizni. Aztán miután mindez a sok szép intézmény a papírra vetült, a címet, hogy mégse legyen olyan feltűnő, kihúzták.
Hogy ne legyünk igazságtalanok, meg kell említenünk azt is, hogy a terv számos további terv csíráját tartalmazza a kisebbségek védelmére vonatkozóan: az egyén indentitását körbebástyázó klasszikus kisebbségi jogoktól a szerb kolostorok speciális védelmén keresztül a területi autonómia lehetőségéig meg a kisebbségek arányos képviseletéig és számos törvényhozási vétójogáig bezárólag. Ennyit adtak az albánok - és persze az Ahtisaari-terv megígértette velük azt is, hogy sose, de a büdös életbe sose akarnak majd egyesülni más országgal, eszükbe se fog jutni sem Nagy-Albánia, sem Macedónia albánok lakta járásai - azt se tudják, hogy ezek hol vannak, térképet sose néznek majd, autóst sem, vakon vezettek eddig is, kibírják.
A nemzetközi közösség nem most próbálkozott először. 1999 februárjában, egy fertályórával Szerbia bombázása előtt még önkormányzatot ajánlott Kosovónak, és ötéves tárgyalási periódust, amely alatt a szuverenitással kapcsolatos vitás kérdéseket tisztázni lehetne. Ezt az albánok akkor elfogadták, Milosevic elutasította. A szerb fél körülbelül ugyanezt kínálná az albánoknak: most, amikor esély sincs rá, hogy beérjék a függetlenségnél kevesebbel. De arra sincs, hogy Belgrád önként beleegyezzen a tartomány fölötti - nyolc éve merőben formális - szuverenitásának feladásába. És mivel a felek nem részletkérdésekről vitatkoznak, hanem a rendezés alapjáról, és gyökeresen mást akar az egyik fél, mint a másik, dönteni a nemzetközi közösség fog.
Hogy az Ahtisaari-terv a gyakorlatban is "megoldás" lehet-e, nem vennénk magunknak a bátorságot megválaszolni. Ha az oroszok nem vétózzák meg a BT-ben, minden bizonnyal. Ha megvétózzák, baj lesz. Hogy az oroszok pont most, pont ezért akarnak-e bajt - pitaj Boga. Kérdezzék a jóistent.
De elvi szempontból aligha tehetnénk ellenállításokat Kosovo Köztársaság teljes értékű állami létével szemben. Kétmillió azonos nyelvet beszélő, azonos nemzeti identitású emberi lény, akiket az elmúlt legalább huszonöt évben az etnikai identitásuk miatt megannyi súlyos, kollektív jogsérelem ért, a diszkriminációtól a fizikai erőszak enyhébb formáin át a különféle, ellenük elkövetett háborús bűnökig, most tántoríthatatlan függetlenségi akaratában. A szerb érvek nem túl erősek - a "történelmi jogok" józan ésszel a jelen helyzetben bajosan értelmezhetők, s ráadásul a szerb vagy a jugoszláv állam jóhiszeműsége is erősen megkérdőjelezhető, finoman fogalmazva.
Mielőtt azonban Kosovo esetéből messzemenő következtetéseket vonnánk le, és egyfajta nagy melegség és a népek önrendelkezési jogának hirtelen szeretete töltené el bensőnket, és megkérdeznénk magunktól, hogy ha a kosovói albánoknak szabad, akkor másnak miért nem, győződjünk meg e kérdésfeltevés helyességéről. Például úgy, hogy a tekintetünket végighordozzuk azon a pusztaságon, amit a függetlenségi harc hagyott maga után. Hogy egy pillantást vetünk a rövidesen Kosovo Köztársaság névre hallgató fekete lyukra.
A születendő új állam 1981 márciusában fogan meg, a (Jugoszlávián belüli) köztársasági státusért tüntető albán egyetemisták mozgalmával és az azt elfojtó karhatalmi brutalitással. A rákövetkező időszakot az etnikai represszió és a részben erre válaszoló, részben ezt provokáló etnikai forradalom mind vadabb mélységekbe vezető örvénye határozza meg. E spirál a 80-as évek közepén a háborús uszítástól meg nyílt fasizmustól terhes nyilvános beszédben folytatódik, s a mindennapos, ám még alacsony intenzitású erőszakon, majd a trepcai albán bányászok 1988-89-es lázadásán és Milosevic 1989-es kosovói fellépésén, meg az ezt követő zabolátlan elnyomáson át a Kosovói Felszabadítási Hadsereg kibontakozásán keresztül vezet egészen 1999-ig. 1999 elején a belgrádi rezsim etnikai tisztogató hadműveleteket rendel el; ezek következtében több mint egymillió ember kel útra a macedóniai és észak-albániai menekülttáborok felé, hogy puszta életét mentse. A civil lakosság elűzésére irányuló katonai és rendőri akciók halálos áldozatainak száma tízezer körülire tehető.
A menekültek 1999 nyarán, Szerbia katonai veresége után visszatérnek otthonaikba; s a boszniaihoz hasonló kár emberéletben végül nem esik. De a függetlenséghez vezető csöndes, majd nyílt háború ára és következményei felmérhetetlenek nem csak Szerbia, de Kosovo számára is.
Kosovó Köztársaság diszfunkcionális gazdasággal és politikai intézményrendszerrel lépi át az önálló állami lét küszöbét. Az is évekbe telhet, míg a közszolgáltatásokat, az utakat, a normális, polgári élet alapfeltételeit helyreállítják - hogy az ország lakóinak jólétét és boldogulását biztosítani képes gazdaságról ne is beszéljünk. Politikai értelemben Kosovo súlyosan megosztott, s ez kérdésessé teszi, hogy a közeljövőben képes-e működő demokráciává válni. Most a tartományban kisebbségben maradt szerbeket sújtja diszkrimináció. Az egyes albán politikai erők közötti, szinte polgárháborús törésvonalakat nem valamiféle gyakorlatias, konkrét kérdések határozzák meg. E konfliktusok egyrészt az 1998-as gerillaháború idején mutatott eltérő magatartásformákból erednek, másrészt a különféle, jobbára törvényen kívüli gazdasági láncolatok határozzák meg topográfiájukat. A függetlenségi harc nemcsak töméntelen szenvedést okozott, nemcsak tízezres nagyságrendben követelt emberéleteket, nemcsak az elmúlt 25 évben fosztotta meg az ország polgárait a normális, emberhez méltó lét feltételeitől, hanem tönkrevágta a jövőt is. És jól véssük az eszünkbe azt is, hogy mindez az áldozat akár tökéletesen fölösleges is lehetett volna. Kosovót nem a kosovóiak szabadították fel. A tartomány függetlensége, önálló államisága kizárólag azért jöhet létre, mert 1999-ben a nemzetközi közösség egy kivételes pillanatban - és természetesen amerikai nyomásra - katonai erővel is hajlandó volt megakadályozni azt, hogy a kosovói albánokat megöljék és elűzzék országukból.
Természetesen eszünk ágában sincs azt állítani, hogy mindez visszamenőleg diszkreditálná a kosovói albánok törekvését, s hogy az albánoknak ezért - mert micsoda pocsék kis állam lesz ez - nem "jár" a függetlenség. A függetlenségi akarat nem esztétikai kategória. De egyvalamit biztosan állítunk. Kosovo elszakadása nem analógia, nem példa, nem precedens semmire. Hanem speciális, egyedi eset. Egyetlen európai etnikai közösséget sem ért az elmúlt időkben akár csak hasonlóan szisztematikus, hosszan tartó és kilátástalan represszió; egyetlen másik európai etnikai közösség előtt sem zárult be minden lehetőség arra, hogy békés és demokratikus eszközökkel érvényesítse azokat a jogokat, amelyek nemzeti identitása okán illetik meg az egyént. Kosovónak meg kellett fizetnie ezt az árat; és ez az ár iszonyatos. De Európa más kisebbségei számára az a kérdés, hogy kell-e önrendelkezés, szuverenitás, függetlenség, vagy nem, avval helyettesítendő, hogy kell-e háború, vagy sem.
Most tegye fel a kezét, aki.
