A honi sajtóban ismét fellángolt a marihuánafogyasztás körüli vita, s az Independent egyik cikke nyomán ezúttal a fű skizofréniát elősegítő hatását emlegetik, ám méltatlanul elsiklanak egy másik, nem kevésbé veszélyeztetett csoport sorsa felett. Talán mert a politikai skizofrénia tünetei láttán fel sem merül a fűfogyasztás büntetőjogi tényállása (még).
Itt van például a mostanában méltatlanul keveset emlegetett Thürmer Gyula esete: a kommün kikiáltásának minapi évfordulóján tette közzé gondolatait, melyek frappánsan, enciklopédikus gazdagsággal, s határozott tabudöntő jelleggel foglalják össze az utóbbi ötven év főbb politikai tartalmait. Először Kun Bélát vette védelmébe, aki mint a proletárforradalom vitathatatlan vezetője, máris megérdemli nagyrabecsülésünket, majd áttért Szamuely Tiborra, aki a Tanácsköztársaság rettenthetetlen védelmezőjeként életét adta a kommünért (Kun Béla kétségkívül nem önként adta). Majd egy rövid, Lukács népbiztos/marxista filozófust megillető tiszteletkör nyomán áttért fő témájára, Rákosi emlékezetének rehabilitációjára. A kitűnő férfiúra Thürmer szerint nem csupán az első kommün cselekvő népbiztosaként, de a második proletárforradalom (ebben némi hüledezés után a honi sztálinista fordulatot kell felfedeznünk) vitathatatlan vezetőjeként is emlékeznünk kell, aki - ráadásul "vitathatatlanul" - egyike a magyar munkásmozgalom legnagyobb formátumú személyiségeinek. S ennyi nem elég, Thürmer még rosszallóan hozzátette: később mindezek ellenére hallgatni kellett Rákosiról. Akárhogy is nézzük, ez csak a Kádár-rendszer utólagos, bátor kritikája lehet, ti. hallgatni csak annak nagy részében kellett a rossz hírű elődről, azóta neve sűrűn emlegetett bunkóként fungál, melyet senkinek sem derogál buzgón emelgetni. Önmagában is érdekes, hogy a kádárizmus rehabilitációjában utazó Thürmer miért vált most hirtelen példaképet - de sebaj, a dialektika megoldott már ennél bonyolultabb eseteket is. Viszont annál furcsább, miért állt ugyanezen beszédében - e tekintetben kivételesen hűen önmagához - a Fidesz népszavazási kezdeményezései, a tüntetések, a kormányleváltás mellé. Persze ki ne tudná: Rákosi sohasem hazudott a népnek, nem beszélt csúnyán frakciótársaival (vagy ha igen, azokat éjjel el is vitte a nagy sötét autó), és nem zárt be kórházakat, iskolákat sem...
Ugyanakkor a neorákosizmus és a jobboldali ellenzék eme (meglehet keresetlen) taktikai szövetsége azért felvet egy kérdést. Rendben van, hogy Thürmer elméjében immár nem okoz gondot az efféle ideológiai kollízió, de mit gondoljunk a jelentős ellenzéki erőről, akinek jó érzékkel sikerült összegyűjtenie táborában a huszadik századi történelem szinte valamennyi destruktív, gonosz, kártékony politikai erőinek szimbólumait, a lelkes szellemi jogutódokkal egyetemben (lassan már az összes lap a kezükben van egy jó kis terített betlihez).
Milyen érzés, hogy az árpádsávos zászlók árnyékában immár felbukkant az ismerős kopasz is?
