Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!

A szerk.

A honi sajtóban ismét fellángolt a marihuánafogyasztás körüli vita, s az Independent egyik cikke nyomán ezúttal a fű skizofréniát elősegítő hatását emlegetik, ám méltatlanul elsiklanak egy másik, nem kevésbé veszélyeztetett csoport sorsa felett. Talán mert a politikai skizofrénia tünetei láttán fel sem merül a fűfogyasztás büntetőjogi tényállása (még).

Itt van például a mostanában méltatlanul keveset emlegetett Thürmer Gyula esete: a kommün kikiáltásának minapi évfordulóján tette közzé gondolatait, melyek frappánsan, enciklopédikus gazdagsággal, s határozott tabudöntő jelleggel foglalják össze az utóbbi ötven év főbb politikai tartalmait. Először Kun Bélát vette védelmébe, aki mint a proletárforradalom vitathatatlan vezetője, máris megérdemli nagyrabecsülésünket, majd áttért Szamuely Tiborra, aki a Tanácsköztársaság rettenthetetlen védelmezőjeként életét adta a kommünért (Kun Béla kétségkívül nem önként adta). Majd egy rövid, Lukács népbiztos/marxista filozófust megillető tiszteletkör nyomán áttért fő témájára, Rákosi emlékezetének rehabilitációjára. A kitűnő férfiúra Thürmer szerint nem csupán az első kommün cselekvő népbiztosaként, de a második proletárforradalom (ebben némi hüledezés után a honi sztálinista fordulatot kell felfedeznünk) vitathatatlan vezetőjeként is emlékeznünk kell, aki - ráadásul "vitathatatlanul" - egyike a magyar munkásmozgalom legnagyobb formátumú személyiségeinek. S ennyi nem elég, Thürmer még rosszallóan hozzátette: később mindezek ellenére hallgatni kellett Rákosiról. Akárhogy is nézzük, ez csak a Kádár-rendszer utólagos, bátor kritikája lehet, ti. hallgatni csak annak nagy részében kellett a rossz hírű elődről, azóta neve sűrűn emlegetett bunkóként fungál, melyet senkinek sem derogál buzgón emelgetni. Önmagában is érdekes, hogy a kádárizmus rehabilitációjában utazó Thürmer miért vált most hirtelen példaképet - de sebaj, a dialektika megoldott már ennél bonyolultabb eseteket is. Viszont annál furcsább, miért állt ugyanezen beszédében - e tekintetben kivételesen hűen önmagához - a Fidesz népszavazási kezdeményezései, a tüntetések, a kormányleváltás mellé. Persze ki ne tudná: Rákosi sohasem hazudott a népnek, nem beszélt csúnyán frakciótársaival (vagy ha igen, azokat éjjel el is vitte a nagy sötét autó), és nem zárt be kórházakat, iskolákat sem...

Ugyanakkor a neorákosizmus és a jobboldali ellenzék eme (meglehet keresetlen) taktikai szövetsége azért felvet egy kérdést. Rendben van, hogy Thürmer elméjében immár nem okoz gondot az efféle ideológiai kollízió, de mit gondoljunk a jelentős ellenzéki erőről, akinek jó érzékkel sikerült összegyűjtenie táborában a huszadik századi történelem szinte valamennyi destruktív, gonosz, kártékony politikai erőinek szimbólumait, a lelkes szellemi jogutódokkal egyetemben (lassan már az összes lap a kezükben van egy jó kis terített betlihez).

Milyen érzés, hogy az árpádsávos zászlók árnyékában immár felbukkant az ismerős kopasz is?

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.