A szerk.

Áll a kapu előtt vasban

A szerk.

Vidnyánszkynak mennie kéne.

De nem megy, hogy is menne, amikor évek hosszú sorának fáradságos törtetése, könyöklése után itt áll gyűrött, ám hétpecsétes belépőcéduláját izzadt markában szorongatva álmainak – ki tudja, hányadik – kitüntetett helyszíne előtt. A papírok rendben, a felsőbb áldást harsogja a kincstári papagájok kara is, ő felvette legszebbik zsinóros kabátját, tán meg is fésülködött, készült szép beszéddel az összefogásról, a nyitottságról meg a nemzeti kultúráról – és nem léphet be. Mennie kéne, ki vagy be, most már szinte mindegy is, de nem tud, odabent nem kérnek belőle, el meg csak nem mehet szégyenszemre, nem engedi az a nagy magyar természete, meg hát a főnök is rosszallná nyilván. Nem megy ezért sehová, inkább csak kapkod fűhöz-fához, jobbára a lakájsajtó ilyen-olyan fórumaihoz, ahol elsírhatja minden bánatát. Elmondhatja tök komolyan, hogy világ-összeesküvést szőttek ellene, s azt is tudja, hogy kik (naná, a rettenetes Cuba Gooding Junior, a cégéres Soros-ügynök). Elmondhatja őszinte átéléssel, hogy ő egy akkora olajággal érkezett álmai egyetemére, hogy majd leszakadt alatta a gyenge karja, hogy tőle aztán virágozzon ott minden szép virág, tárgyalna ő mindenkivel éjjel és nappal, szakadatlan. E tárgyalást pedig oly nyitottan tervezi, mint eddig: most mi jövünk, enyém minden hatalom, én mondom meg, hogy ki lesz itt, mi lesz ott, s utána tárgyaljunk. Elmondhatja mély meggyőződéssel, hogy ki az igaz ember, s ki az, aki soha nem értené meg, hogy mi az a nemzet, mi az a magyarság, a kereszténység, meg mi az a minden. Elmondhatja röhögés nélkül, hogy ki mindenki áll ki mellette, s támogatja hősi kuncsorgásában a kapu előtt. Balra a világ-összeesküvés Helen Mirren és a Berliner Ensemble ügynökök vezetésével, jobbra Esztergályos Cecília, Vágási Feri és az elmúlt tucatnyi esztendő komplett biotapéta-készlete Orbán Viktor beszédei mögül. A nevük elhallgatását félelemből kérő nagy öregek! Akik attól reszketnek, hogy valami baj éri őket, ha kiállnak mellette. A tízéves Fidesz-uralom horizontján nem mernek névvel kiállni egy Fidesz-kinevezett mellett? Miért? Mert nem kapnak vén fejjel szerepet? Mert visszajön Gyurcsány, és földönfutóvá teszi őket? Vagy azért, mert szeretnének még néhány évig tükörbe nézni? Vagy azért hallgatják el nevüket, mert nincs is nevük, nem is léteznek?

Vidnyánszkynak van már színházi társasága, van már Nemzeti Színháza, van már fesztiválja, voltaképpen egyeteme is van már, csak kicsi, vidéki, rossz és jelentéktelen. Kicsi, mert nem tette naggyá, s nem attól vidéki, mert Kaposváron van, hanem attól, hogy ő provinciálissá formálta, rossz, mert elrontotta, jelentéktelen, mert az övé. Ezért kell neki egy másik, egy nagyobb, a legnagyobb, hogy a nemzetit és nyitottságot mantrázó szivárványos köd mögött azt is lerontsa. Kell neki, mert kiérdemelte, kell neki, mert a főnök neki adta. Csakhogy odabent nem kérnek belőle.

Nem kérnek, mert tudják, bármit is mond, foglalni jött. Nem kérnek belőle, mert tudják, hogy milyen sors várna rájuk az ő uralma alatt. Nem kérnek belőle, mert félnek tőle. Nem kérnek belőle, mert nem odavaló. És ebbéli érzéseiket nem restek kifejezésre juttatni, méghozzá épp az ellenkező módon: európai (s mint ilyen, magyar) szellemben. Vidnyánszky és a színiiskolások elmúlt napokban tanúsított viselkedése egészen pontosan képezi le két kultúra különbözőségét. Míg Vidnyánszky a sajtóban görcsölt, panaszkodott, fenyegetőzött, inszinuált, addig az egyetemisták levezényeltek egy az egész világ számára példamutató demonstrációt, fenyegetőzés, erőszak nélkül, legfőként vidáman és oldottan (erről lapunk belsejében kiváló cikk tanúskodik). Pedig egyáltalán nincsenek vidámságra okot adó helyzetben. Hiszen Vidnyánszky ott áll hadparancsával a kapuban, készen arra, hogy ha másként nem megy, kikergesse onnan őket, vagy egyszerűen elvigye a fejük fölül a tetőt.

Eddig még egy Fidesz-foglalásból sem sült ki semmi jó: odamentek, elvették, elrontották, eldobták. A sors fintora, hogy a bajt most épp Vidnyánszky tudná megelőzni, azzal, hogy elmegy. Vissza a sok közül valamelyik bevett fészkébe. De ehhez némi nagyvonalúságra lenne szükség, azt pedig Orbán nem tud adni, honnan is adna.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.