A szerk.

Áll a kapu előtt vasban

A szerk.

Vidnyánszkynak mennie kéne.

De nem megy, hogy is menne, amikor évek hosszú sorának fáradságos törtetése, könyöklése után itt áll gyűrött, ám hétpecsétes belépőcéduláját izzadt markában szorongatva álmainak – ki tudja, hányadik – kitüntetett helyszíne előtt. A papírok rendben, a felsőbb áldást harsogja a kincstári papagájok kara is, ő felvette legszebbik zsinóros kabátját, tán meg is fésülködött, készült szép beszéddel az összefogásról, a nyitottságról meg a nemzeti kultúráról – és nem léphet be. Mennie kéne, ki vagy be, most már szinte mindegy is, de nem tud, odabent nem kérnek belőle, el meg csak nem mehet szégyenszemre, nem engedi az a nagy magyar természete, meg hát a főnök is rosszallná nyilván. Nem megy ezért sehová, inkább csak kapkod fűhöz-fához, jobbára a lakájsajtó ilyen-olyan fórumaihoz, ahol elsírhatja minden bánatát. Elmondhatja tök komolyan, hogy világ-összeesküvést szőttek ellene, s azt is tudja, hogy kik (naná, a rettenetes Cuba Gooding Junior, a cégéres Soros-ügynök). Elmondhatja őszinte átéléssel, hogy ő egy akkora olajággal érkezett álmai egyetemére, hogy majd leszakadt alatta a gyenge karja, hogy tőle aztán virágozzon ott minden szép virág, tárgyalna ő mindenkivel éjjel és nappal, szakadatlan. E tárgyalást pedig oly nyitottan tervezi, mint eddig: most mi jövünk, enyém minden hatalom, én mondom meg, hogy ki lesz itt, mi lesz ott, s utána tárgyaljunk. Elmondhatja mély meggyőződéssel, hogy ki az igaz ember, s ki az, aki soha nem értené meg, hogy mi az a nemzet, mi az a magyarság, a kereszténység, meg mi az a minden. Elmondhatja röhögés nélkül, hogy ki mindenki áll ki mellette, s támogatja hősi kuncsorgásában a kapu előtt. Balra a világ-összeesküvés Helen Mirren és a Berliner Ensemble ügynökök vezetésével, jobbra Esztergályos Cecília, Vágási Feri és az elmúlt tucatnyi esztendő komplett biotapéta-készlete Orbán Viktor beszédei mögül. A nevük elhallgatását félelemből kérő nagy öregek! Akik attól reszketnek, hogy valami baj éri őket, ha kiállnak mellette. A tízéves Fidesz-uralom horizontján nem mernek névvel kiállni egy Fidesz-kinevezett mellett? Miért? Mert nem kapnak vén fejjel szerepet? Mert visszajön Gyurcsány, és földönfutóvá teszi őket? Vagy azért, mert szeretnének még néhány évig tükörbe nézni? Vagy azért hallgatják el nevüket, mert nincs is nevük, nem is léteznek?

Vidnyánszkynak van már színházi társasága, van már Nemzeti Színháza, van már fesztiválja, voltaképpen egyeteme is van már, csak kicsi, vidéki, rossz és jelentéktelen. Kicsi, mert nem tette naggyá, s nem attól vidéki, mert Kaposváron van, hanem attól, hogy ő provinciálissá formálta, rossz, mert elrontotta, jelentéktelen, mert az övé. Ezért kell neki egy másik, egy nagyobb, a legnagyobb, hogy a nemzetit és nyitottságot mantrázó szivárványos köd mögött azt is lerontsa. Kell neki, mert kiérdemelte, kell neki, mert a főnök neki adta. Csakhogy odabent nem kérnek belőle.

Nem kérnek, mert tudják, bármit is mond, foglalni jött. Nem kérnek belőle, mert tudják, hogy milyen sors várna rájuk az ő uralma alatt. Nem kérnek belőle, mert félnek tőle. Nem kérnek belőle, mert nem odavaló. És ebbéli érzéseiket nem restek kifejezésre juttatni, méghozzá épp az ellenkező módon: európai (s mint ilyen, magyar) szellemben. Vidnyánszky és a színiiskolások elmúlt napokban tanúsított viselkedése egészen pontosan képezi le két kultúra különbözőségét. Míg Vidnyánszky a sajtóban görcsölt, panaszkodott, fenyegetőzött, inszinuált, addig az egyetemisták levezényeltek egy az egész világ számára példamutató demonstrációt, fenyegetőzés, erőszak nélkül, legfőként vidáman és oldottan (erről lapunk belsejében kiváló cikk tanúskodik). Pedig egyáltalán nincsenek vidámságra okot adó helyzetben. Hiszen Vidnyánszky ott áll hadparancsával a kapuban, készen arra, hogy ha másként nem megy, kikergesse onnan őket, vagy egyszerűen elvigye a fejük fölül a tetőt.

Eddig még egy Fidesz-foglalásból sem sült ki semmi jó: odamentek, elvették, elrontották, eldobták. A sors fintora, hogy a bajt most épp Vidnyánszky tudná megelőzni, azzal, hogy elmegy. Vissza a sok közül valamelyik bevett fészkébe. De ehhez némi nagyvonalúságra lenne szükség, azt pedig Orbán nem tud adni, honnan is adna.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."