A kampány egyébként Orbán meglehetősen konfúz szövegéből az egyetlen épkézláb gondolatot hanyagolja („Ha magyarul nézel, elfogadod, hogy a szlovák szlovák marad, a román pedig román. Látjuk szomszédjainkban azt, ami elválaszt, de azt is, ami összeköt.”); vannak viszont a jövőt vizslató szilárd tekintetek, rohanó katonák tatár, török, labanc, kuruc, keresztes, honvéd, baka kivitelben, és így tovább. Orbán Viktor aktuális történelem- és magyarságképe bár meglehetősen szakállas panelekből építkezik – egyedül vagyunk a mindenféle szláv és germán népek tengerében, ezeréves küldetésünk a Kárpát-medence megszervezése, hiszen a velünk élő népek mindig is felénk gravitáltak; illetve ennek eredményeként a keresztény Európa védelme (lásd még: antemurale christianitatis) stb. –, a kampány épp ezeket igyekszik belénk sulykolni. Magyarország az örök áldozat, a népek Krisztusa, amely azonban végre (újra) ráébredt önnön erejére és hivatására, így előttünk a szebb jövő, a határ a csillagos ég.
A magyarok istene látja lelkünket, ezekkel az évtizedes-évszázados mítoszokkal a legkevésbé sincs kedvünk foglalkozni – kitűnő történészek sora értelmezte már ezeket –, inkább arra próbálunk magyarázatot keresni, hogy (eltekintve Trianon 100. évfordulójától) miért épp most ömlenek ránk ismét ilyen töménységben.
Az egyik ok Orbán Viktor, fogalmazzunk megengedően, mentalitása, illetve lelki egyensúlyának karbantartása lehet. Orbán, ugye, per definitionem a mindig győzedelmes vezénylő tábornok, lám, még a koronavírus-járványról is csak katonai terminusokat használva képes megnyilatkozni. Politikai kudarcait is hosszú évek óta győzelemként adják el propagandistái, míg sikereit univerzális jelentőségűvé fújják föl; olyan diadalokká, amelyek nem csupán Magyarország, de Európa, sőt, a világegyetem sorsát is alapvetően befolyásolják. Innen nézve ez a kampány sem szól másról, mint Orbán magyar messiásként való láttatásáról, még ha a munka befejezését, azaz Magyarország fölemelését szerényen a következő generációkra testálja is. Hiszen mind júniusi beszédének, mind a mostani kampánynak is egyértelmű az iránya: Orbán miniszterelnöksége Magyarország történelmének a beteljesülése, éppúgy, ahogyan a lenini-sztálini hittételek szerint a szovjet kommunizmus a történelemé. Orbán az, aki évszádok balsorsa után a magyar népet nemcsak egyszerűen a felemelkedés, de az önmagára találás útjára is rávezette. És Orbánnak, az örök győztesnek nagyon is szüksége van erre a tömjénezésre: Nyugaton rohamos ütemben fogy körülötte a levegő (és alighanem Keleten is, csak ez még nem esett le senkinek a Pártban), s térvesztésének itthon is egyre világosabb jelei vannak.
A másik ok részben összefügg az előzővel és szimplán pártpolitikai: közelednek a választások, és emiatt az eddig sem alapjáraton működtetett hazaárulózás magasabb fokozatra kapcsolt. Az Orbán-szöveg, ha lehet, még durvábban viszi tovább a „baloldal génjeiben van, hogy időnként ráront a nemzetére”-féle vonalat. Ennek a gyalázkodásnak nap mint nap tanúi vagyunk évek, sőt évtizedek óta – a „baloldalba” amúgy nagyvonalúan a liberalizmust is beleértik, elvégre ez is, az is olyan zsidós dolog –, a különbség „csak” annyi, hogy a magyar jobboldal hagyományos liberalizmusellenes hisztériája immár a legmagasabb szinten is nemegyszer a legócskább szélsőjobbos retorikai fogásokkal párosul.
A harmadik okot a Samuel Johnsonnak tulajdonított híres frázissal világítjuk meg: „Patriotism is the last refuge of a scoundrel.” Aktualizálva: a melldöngető magyarkodás a gazemberek utolsó menedéke. Az állam foglyul ejtése és szétdúlása, a jogállam és az autonómiák felszámolása, utóbbiaknak nemegyszer a hatósági üldözése; Magyarország tönkretétele, javainak ellopása, emberek tízezreinek a kilátástalanságba taszítása. Nos, okosak, hozzáértők, becsületesek már nem lehetnek, de „izzó”, „nagy” magyarok még igen.
Csakhogy, ha akár Orbán beszédéről, akár a kampányról lehántjuk az öntömjénezés, a lírai és önkényes történelemértelmezés és -ferdítések burkait, lényegében semmi nem marad. Hiszen miről szól mindkettő? Orbán Viktor alatt Magyarország ismét erős közép-európai tényező lett, okkal tart igényt a vezető szerepre, mert ehhez katonai ereje is van (lesz), meg tekintélye; aki velünk tart a szomszédok közül, az jól jár, aki meg nem, az, hát… magára vessen.
Hogy erről mi lehet a véleményük a románoknak, a gazdaságilag nálunk egyre előrébb tartó szlovákoknak vagy szlovéneknek, az euró bevezetése előtt álló horvátoknak, a mindig is nyugatosabb cseheknek, arról elég pontos sejtésünk lehet. De talán elég annyi is, ha a szlovákiai vagy a mérvadó erdélyi magyar értelmiség megnyilatkozásaira hagyatkozunk, amelyekben Magyarország és a magyar politika jó ideje a provincializmus, a sovén korlátoltság szinonimája. Ilyen tükörbe azonban Orbánék nemhogy belenézni nem hajlandók, de a létezését is tagadják.
