Legelőször is vannak az egyszerű kamuszerződések, azaz a metró megépüléséhez egyáltalán nem szükséges tevékenységeket megrendelő szerződések. Ezen csoport nagyjából két alcsoportra osztható. Az elsőbe tartozó állomány kedvezményezettjei ezt a nem szükséges tevékenységet el sem végezték (de az ellenérték, könyvelői nyelven szólva, kifizetésre került). Az ilyennek azért örülhetünk, mert a nem munkavégzés során sem a környezetvédelmi sztenderdek, sem a munkavédelmi előírások nem sérültek: e tevékenységek, minthogy nem voltak, ökológiai lábnyomot sem hagytak maguk után, még akkorát sem, mint Hamupipőke elveszett cipellőjének betonlenyomata. A másik alcsoportunkba tartozó szerződések szerinti nem szükséges tevékenységet elvégezték azért a becsületes alvállalkozók, legalább felibe-harmadába – de erősen túlárazva. Arra, hogy mely szerződések tartoznak e főcsoportba, illetve a két alcsoportba, az OLAF-jelentés nem ad szilárd támpontot, teljesítésigazolásokról a dokumentumban foltokban esik szó. De élünk a gyanúperrel, hogy a teljes göngyölegben a kamu-, illetve félkamuszerződések képezik a legkisebb volument.
Következő rendszertani csoportunk furcsa halmaz: az a szerződés, aminek kéne lennie, de nincs, vagy van, de nem olyan, mint amilyennek kéne lennie. Ilyen specimennek minősíthetjük a beruházás kivitelezését, műszaki tartalmainak megvalósítását ellenőrző, független szerv felállítására és működésének biztosítására vonatkozó nem létező szerződést. A fővállalkozó (és az, hogy kit tisztelhetünk e titokzatos entitásban, ugyancsak megérne egy misét) a beruházás jelentős szakaszában Független Ellenőrző Mérnök nélkül hajózott az országépítés viharos vizein. Amikor pedig lett ilyen, az nem tudta a feladatát megfelelően ellátni.
Egy kicsit ennek is köszönhető, hogy képzeletbeli taxonómiánk harmadik ága oly’ mértéktelen burjánzásnak tudott indulni. Ebbe a tarkabarka nagycsaládba azok a szerződések tartoznak, amelyek ugyan valós tevékenységre vonatkoztak, s a metró megépüléséhez kétségkívül szükséges alvállalkozókat, tevékenységeket és beszállítókat angazsálták, ám nemcsak az a baj velük, hogy a különféle közbeszerzési szabályok figyelmen kívül hagyásával születtek, hanem hogy ordít róluk a brutális túlárazás is. A kivitelezésért felelős gazdasági társaságtól valaki nem hogy információt szolgáltat az egyik indulónak a tenderről, de neki kedvező módosításokat is eszközöl a kiíráson. Ha kell, kizárja a vetélytársait – mely vetélytársakról egyébként azt sem tudhatjuk, hogy valóban komolyan gondolták-e, vagy mindvégig a végül nyertes alvállalkozóval repültek kötelékben. A kivitelező egyes döntéshozói saját alvállalkozóik alvállalkozóiként is megjelennek: azaz a fővállalkozótól húzott fizetésükön felül azoktól is kapnak pénzt, akiknek a fővállalkozótól húzott fizetésük fejében és a fővállalkozó érdekében a körmére kellett volna nézniük. Aztán az olyan hibák, amelyekről talán soha nem tudjuk meg, hogy balfaszságból vagy szándékosan követték-e el őket – például egyes állomásépítésekről a fővállalkozó vagy a képviseletében eljárók úgy kötöttek szerződést az állomásépítővel, hogy hiányoztak a megfelelő építési engedélyek, s esély sem volt arra, hogy a munkálatok szerződés szerinti kezdetéig e papírmunkán túlessenek. Jutott-e valami a kötbérből annak, aki a kivitelező nevében e szerződéseket aláírta? S egyáltalán: kik ezek az emberek, melyik, mennyit, hogyan és miért lopott, és miért nincsenek még tömlöcben?
Az OLAF-jelentés ezekre a kérdésekre legfeljebb sejtetésekkel válaszol: de, gondolnánk, a teljes körű feltáró munka nem is az ő a dolga. Elvégre az OLAF nem nyomozati jogkörrel rendelkező hatóság, s a feladata csak annyi, hogy megvizsgálja: vajon az unió pénzét a szabályoknak megfelelően költötte-e el a kedvezményezett. Hozott anyagból dolgozik – s ezen a ponton tolulnak ajakunkra újabb kérdések. A hozott anyagban ugyanis ismeretlen, de nem kevés számú rendőrségi és ügyészségi vizsgálat is szerepel, melyek mind-mind vádemelés nélkül végződtek. Vajon miért? Különösen, hogy ezek a vizsgálatok jobbára már a Fidesz-kormány alatt, s szükségképpen az előző kormányhoz s az előző fővárosi vezetéshez kötődő események ügyében folytak.
Annak a belátásához, hogy a megvesztegetéshez két fél szükséges, s hogy az effajta tranzakcióban a megvesztegető is fejjel megy a Btk.-nak, nem kell agymunka. Arra pedig, hogy a csalárd szerződések legfőbb haszonhúzói (a megvesztegetői oldalon) olyan, jobbára külföldi illetőségű nagyvállalatok vagy nagy hatalmú hazai gazdasági szereplők voltak, amelyek és akik közül számossal a Fidesz-kormány azóta is vígan és nagyban üzletel, éppenséggel az OLAF-jelentés is elégséges bizonyítékot szolgáltat. Vajon bárki a hazában el tud-e képzelni ezek fényében olyan független, mindenre kiterjedő és elfogulatlan nyomozást, amely hagyná hullani a cserepeket, amerre épp esnek?
Ahogy nem volt eddig, úgy nem lesz ilyen ezután sem – ám ez nem fogja meggátolni a Fidesz-kormányt abban, hogy az OLAF-jelentéssel hadonászva próbálja leverni mai baloldali ellenfeleit. És nem is alap nélkül: hiszen a politikai kontroll a beruházás fölött a baloldali kormányok s a baloldali többségű városvezetés alatt veszett el; és valahol tényleg eltűnt pár száz milliárd. Minden ilyen beszéd azonban – még ha a Fidesz választási céljainak jól megfelel is majd – az igazság elfedését, semmint a feltárását fogja szolgálni.
