Az aranytojást tojó ló

Hamar jön az idén a húsvét, úgyszólván itt van már a nyakunkon. S ahogy a húsvéttal mindig szokott, jön az Operaház Parasztbecsület-szezonja is – szerencsére. Pont jókor, hisz’ most van rá a legnagyobb szükség, nem is csak a húsvéti áhítat miatt, de praktikus okokból is. Az Operaház ugyanis – tán úgy tíz esztendeje – Georges Delnon rendezésében játssza a darabot, s ez a tény manapság különös aktualitással ruházza fel az előadást.

Tudniillik van az elején egy ló.

Egy tök igazi ló. A legelején bevezetik a színre, ott áll kicsit bután egy darabig, aztán kivezetik, és kezdődhet a móka. A ló bárminémű dramaturgiai küldetés, feladat, szándék híján balra el, tán zuhanyozni vagy a takarásból végignézni az előadást, vagy egyenest haza, nem tudni, a lényeg az, hogy nem látjuk többet.

Nos, ez nem szimpla hiba, hanem vétek.

Hiszen le is vághatnák azt a lovat ott helyben. Aztán szorgos kezek – akár a színpadon, akár a büfé konyháján – tölthetnék is a kolbászt, fonhatnák a virslifüzért, süthetnék a pecsenyét, s a frissen sült lórészek illata lassan belengné az Ybl-palotát, nézői gyomor nem maradna kordulatlan, s a mélyen tisztelt publikum csorgó nyállal várná a szünetet, hogy rávethesse magát a finom falatokra. De itt máris beleütközünk még egy súlyos hibába, hiszen a Parasztbecsület általában alulról szagolja az egy óra húsz perces játékidőt, s szünet nélkül adják. Szü-net nél-kül! Jó, hogy a mű csomagban jár a Bajazzókkal, s a két darab között van azért egy falatnyi megállás, de ez akkor is bűnös pazarlás. A Carmina Burana úgy tíz perccel rövidebb, s mégis belefér neki egy félórás szünet, nyugodtan lehetne tehát a Parasztbecsületet is két részben adni, van is benne valami ilyesmi, Intermezzo, még hogy közzene vagy közjáték, legyen inkább közevés, közkoszt. Mága Zoltán nyugodtan elhúzhatná a büfében is, és jól fogyna a töltött ló, mellé a hideg üdítő (rossz nyelvek szerint: lónyál). A Bajazzókat meg simán el lehetne tenni másnapra, dettó kiadós uzsonnaszünettel.