Az élet tanítómestere

A gondolat olyan, mint az orangerie. Ízlelgessük ezt egy kicsit, aztán írjuk fel valahová, hátha egyszer nekünk kell teleraknunk falvédőkkel az ország összes középiskoláját, s nem lesz elég, amit a nagyitól örököltünk. („Az én uram csak a vizet issza, nem is sírom a lányságom vissza.” Kismadár, szívecskék, keszkenő.) Elöljáróban ennyit a gondolatokról, a későbbiekben még visszatérünk hozzájuk, ám addig tegyünk egy kis irodalmi kitérőt.

Emlékeznek önök Dickens első regényének mára már legendás klubjára, a Pickwickre, amelyből épp a hazát megismerni indul a tagság színe virága? Vagy esetleg Verne Gyula Reform Klubjára, ahonnan a világot körbejárni indul egy fogadás nyomán Phileas Fogg? Netán Conan Doyle Diogenész Klubjára, ahol Mycroft Holmes, a nagy detektív titokzatos bátyja igazítja el a birodalom legéletbevágóbb dolgait? Nos, nyilván ezekre, vagyis ezek méltán közismert televíziós változatára gondolhatott a Tiborcz István fedőnéven közismert titokzatos férfi is, amikor az egykori Fonográf Klub helyén nyitott egy a „több száz éves múltra visszatekintő angolszász privát klubok hagyományait, illetve a századforduló Magyarországának előkelő klubéletét” a maga teljességében továbbvivő, zártkörű magánklubot. S míg erre gondolt, bizonyára megképzett előtte a saját képe is, amint a Mayfair legjobb szabójának valamelyik remekművében sétál a Pall Mall gázlámpái alatt a klubjába (sőt clubjába), s nem harmonikázik, nem trottyos ám az a nadrág, nem kell folyton a nyakkendőt babrálni, s a világért sem vágná soha zsebre a kezét, hisz’ várja őt a kedves bőrfotelje és egy korty, de tényleg csak egy korty 50 vagy 500 éves single malt. S persze a fontos emberek, akikkel pár szóval, s egy-két jól elhelyezett félmosollyal eligazítja ő a világ dolgait.

De ez a cikk nem erről szól, mert ezt már megírtuk akkor, amikor a nevezett Mészáros Lőrinc fedőnév alatt vásárolt magának bor­deaux-i borospincét (chateau-t, basszus), s Jean Gabinnek öltözve szavalt Márait. Ez a cikk a Jedlik Ányos Gimnázium mára sajnálatos módon üresen, sötéten, vakon bámuló falairól szól, az ürességről, mely ottmaradt. Ez a cikk a gondolatról szól. Melyet most elvettek a fiataloktól. Mert a gondolat olyan, mint a gentlemen’s club. Vagy a chateau.

Ha van orangerie, ha van chateau, ha van zártkörű klub, akkor gondolatnak is kell lennie, mert az ugyanaz. Egy – a tévéfilmek alapján – elképzelt valami, ami van minden nagy embernek, volt például Churchillnek is, akinek volt ugyebár klubja is. A franc tudja, hogy fakazettás mennyezetű könyvtárcsarnokra nyíló orangerie-je kinek volt, de gondolatokat biztosan adtak hozzá neki is. S azokkal könyveket lehetett megtölteni, azokat idézték, azokat sokan vésték jól a fejükbe, azokat megőrizte a hálás utókor, feljegyezte a történelem, s akadtak oly merészek, akik vitatni is merészelték. Olykor még iskolák falára is felírták, mi is emlékszünk egyre, Lenintől volt: „Tanulni, tanulni, tanulni” – hát, ezt most mégsem írhatnák ki a falra, aligha bírnák röhögés nélkül. Inkább valami olyasmit, hogy „Emberhátrányból nehéz győzni”, vagy az ördög tudja, hogy mit, biztos valami hasonlót, s mindjárt hetet belőlük. Magyarország miniszterelnökének a gondolatait.