Az emberi méltóság emlékére

„Szokott gondolni az utolsó pillanatra?” – kérdeztük egy évvel ezelőtti interjúnkban Karsai Dánielt. „Még nem, mert még nem vagyok ott. (...) Amit tudok, hogy ma még nem akarok meghalni, és holnap sem. De hogy egy év múlva milyen állapotban leszek, nem tudhatom. A döntési szabadságot viszont nemhogy kérem: jogot formálok rá, azaz követelem.”

Ezt a jogot végül nem adták meg neki. Sem a magyar állam, sem a nemzetközi bíróság.

Karsai Dániel ekkor arról is beszélt, hogy miután túljutott a diagnózis után rátelepedő depresszión, „valahogy belül elkezdett kisütni a nap”, és azóta lelkileg jól van, boldog életet él. Volt ebben a kijelentésében valami megnyugtató, olyasmi, ami már a testi szenvedéseken túli megélést sejtet. Noha azt valóban senki sem tudhatta, mi fog történni a következő egy évben („végtelen számú forgatókönyv lehetséges”, mondta ő), arra számítani lehetett: ha a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága nemet mond, akkor az kemény menet lesz. Dánielnek mindenképpen, de a közvetlen környezetének is. Az ALS a végső stádiumban már a tüdőt támadja. Átélni, hogy a szerettünk napról napra egyre kevesebb lélegzethez jut, és ez ellen semmit sem tehetünk, fokozhatatlan fájdalom. Ez az állapot idén tavaszra bekövetkezett. Majd júniusban a nemzetközi bíróság elutasította Karsai eutanáziára vonatkozó kérelmét, szeptemberben pedig a fellebbezését is.

Miközben Karsai Dániel az emberi méltósághoz fűződő jogaiért küzdött, a saját életével mutatta be, mit is jelent ez a jogszabályba foglalt fogalom – amely az egyetemes emberi jogok alappillére, s amelynek nevében alkotmányjogászként maga is munkálkodott.

Dániel azt mondta, amíg ki tudja fejezni mindazt, ami benne megfogalmazódik, addig van értelme a létezésének. E tekintetben alapvetően a közvetlen környezete – testvére, ápolója, rokonai, barátai – adták meg az ő méltóságát: ahogy ápolták, ahogy ügyében mellette álltak, majd fizikailag is segítették abban, hogy mindvégig kommunikálhasson. De sorstársai, akikkel és akikért küzdhetett, szintén erősítették. Ahogy a magyar közvélemény is, amely szinte egyöntetűen állt ki mellette. Dániel már életében nemzeti hőssé vált. A hiányát a köz­életből már most érezhetjük.