A szerk.

Az emberi méltóság emlékére

A szerk.

„Szokott gondolni az utolsó pillanatra?” – kérdeztük egy évvel ezelőtti interjúnkban Karsai Dánielt. „Még nem, mert még nem vagyok ott. (...) Amit tudok, hogy ma még nem akarok meghalni, és holnap sem. De hogy egy év múlva milyen állapotban leszek, nem tudhatom. A döntési szabadságot viszont nemhogy kérem: jogot formálok rá, azaz követelem.”

Ezt a jogot végül nem adták meg neki. Sem a magyar állam, sem a nemzetközi bíróság.

Karsai Dániel ekkor arról is beszélt, hogy miután túljutott a diagnózis után rátelepedő depresszión, „valahogy belül elkezdett kisütni a nap”, és azóta lelkileg jól van, boldog életet él. Volt ebben a kijelentésében valami megnyugtató, olyasmi, ami már a testi szenvedéseken túli megélést sejtet. Noha azt valóban senki sem tudhatta, mi fog történni a következő egy évben („végtelen számú forgatókönyv lehetséges”, mondta ő), arra számítani lehetett: ha a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága nemet mond, akkor az kemény menet lesz. Dánielnek mindenképpen, de a közvetlen környezetének is. Az ALS a végső stádiumban már a tüdőt támadja. Átélni, hogy a szerettünk napról napra egyre kevesebb lélegzethez jut, és ez ellen semmit sem tehetünk, fokozhatatlan fájdalom. Ez az állapot idén tavaszra bekövetkezett. Majd júniusban a nemzetközi bíróság elutasította Karsai eutanáziára vonatkozó kérelmét, szeptemberben pedig a fellebbezését is.

Miközben Karsai Dániel az emberi méltósághoz fűződő jogaiért küzdött, a saját életével mutatta be, mit is jelent ez a jogszabályba foglalt fogalom – amely az egyetemes emberi jogok alappillére, s amelynek nevében alkotmányjogászként maga is munkálkodott.

Dániel azt mondta, amíg ki tudja fejezni mindazt, ami benne megfogalmazódik, addig van értelme a létezésének. E tekintetben alapvetően a közvetlen környezete – testvére, ápolója, rokonai, barátai – adták meg az ő méltóságát: ahogy ápolták, ahogy ügyében mellette álltak, majd fizikailag is segítették abban, hogy mindvégig kommunikálhasson. De sorstársai, akikkel és akikért küzdhetett, szintén erősítették. Ahogy a magyar közvélemény is, amely szinte egyöntetűen állt ki mellette. Dániel már életében nemzeti hőssé vált. A hiányát a köz­életből már most érezhetjük.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.