A szerk.

Az emberi méltóság emlékére

A szerk.

„Szokott gondolni az utolsó pillanatra?” – kérdeztük egy évvel ezelőtti interjúnkban Karsai Dánielt. „Még nem, mert még nem vagyok ott. (...) Amit tudok, hogy ma még nem akarok meghalni, és holnap sem. De hogy egy év múlva milyen állapotban leszek, nem tudhatom. A döntési szabadságot viszont nemhogy kérem: jogot formálok rá, azaz követelem.”

Ezt a jogot végül nem adták meg neki. Sem a magyar állam, sem a nemzetközi bíróság.

Karsai Dániel ekkor arról is beszélt, hogy miután túljutott a diagnózis után rátelepedő depresszión, „valahogy belül elkezdett kisütni a nap”, és azóta lelkileg jól van, boldog életet él. Volt ebben a kijelentésében valami megnyugtató, olyasmi, ami már a testi szenvedéseken túli megélést sejtet. Noha azt valóban senki sem tudhatta, mi fog történni a következő egy évben („végtelen számú forgatókönyv lehetséges”, mondta ő), arra számítani lehetett: ha a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága nemet mond, akkor az kemény menet lesz. Dánielnek mindenképpen, de a közvetlen környezetének is. Az ALS a végső stádiumban már a tüdőt támadja. Átélni, hogy a szerettünk napról napra egyre kevesebb lélegzethez jut, és ez ellen semmit sem tehetünk, fokozhatatlan fájdalom. Ez az állapot idén tavaszra bekövetkezett. Majd júniusban a nemzetközi bíróság elutasította Karsai eutanáziára vonatkozó kérelmét, szeptemberben pedig a fellebbezését is.

Miközben Karsai Dániel az emberi méltósághoz fűződő jogaiért küzdött, a saját életével mutatta be, mit is jelent ez a jogszabályba foglalt fogalom – amely az egyetemes emberi jogok alappillére, s amelynek nevében alkotmányjogászként maga is munkálkodott.

Dániel azt mondta, amíg ki tudja fejezni mindazt, ami benne megfogalmazódik, addig van értelme a létezésének. E tekintetben alapvetően a közvetlen környezete – testvére, ápolója, rokonai, barátai – adták meg az ő méltóságát: ahogy ápolták, ahogy ügyében mellette álltak, majd fizikailag is segítették abban, hogy mindvégig kommunikálhasson. De sorstársai, akikkel és akikért küzdhetett, szintén erősítették. Ahogy a magyar közvélemény is, amely szinte egyöntetűen állt ki mellette. Dániel már életében nemzeti hőssé vált. A hiányát a köz­életből már most érezhetjük.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.