Az üstökös

A kormányoldali 25 ezres becslés komolytalan, ahogyan túlzásnak tűnik a 250 ezer fő bemondása is: de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy tényleg nagyon sokan kimentek szombat délután a Kossuth térre a Magyar Péter meghirdette demonstrációra.

Rég volt ekkora tömeg olyan tüntetésen, amelyen a meghirdetett program nem egy konkrét ügy (például a közoktatás) melletti vagy elleni (például a tervezett netadóval szembeni) kiállás volt, hanem deklaráltan is Orbán Viktor kleptokrata tekintélyuralmi rendszerének, a NER-nek a lebontása. 2010 után sokféleképpen próbálkozott hasonlóan nagy rendszerellenes megmozdulás tető alá hozásával országgyűlési ellenzék, vagy éppen parlamenten kívüli alkalmi szerveződés, de ennyi embert egyszer sem sikerült utcára vinni.

Ráadásul Magyar Péterről február 2-ig (az első kritikus, szélesebb körben ismertté vált Facebook-posztjáig), vagy inkább február 10-ig (a NER-rel való szakításának bejelentéséig) nem sokan tudtak, talán még azzal együtt sem, hogy a Varga Judittal közös tavaly tavaszi nyilatkozatuk a házasságuk végéről körbefutott a sajtón. Vagyis Magyar Péter néhány hét alatt jutott el odáig, hogy a nyilvánosság jelentékeny része őt tekinti az Orbán-rendszer sír­ásójának. És a NER is tart tőle, ezt leginkább a lejáratására fordított több százmillió forint mutatja.

A NER eddig minden hibáját és a magyar társadalom érdekei ellen tudatosan elkövetett valamennyi gaztettét simán megúszta, amennyiben 2010 óta majd’ minden lényeges választást megnyert (kivéve a 2019-es önkormányzati választást). Mintha a társadalmat azon kívül, hogy maradjon alacsony a rezsi, meg a választások előtt Orbán szórjon ki neki egy rakás pénzt, az égvilágon semmi nem érdekelte volna: sem a botrányos, emberéletekben is mérhető járványkezelés; sem a jogállami intézményrendszer kiüresítése; sem a közoktatás és az egészségügy látványos, a mindennapi életet is befolyásoló zuhanórepülése; sem az egyetemek ellopása; sem az esetenkénti nyílt erőszak alkalmazása (például a diáktüntetők vagy a rendszernek kínos népszavazás kiírása ellen); sem az európai és atlanti szövetségi kapcsolatok nyílt elárulása, illetve ezzel párhuzamosan a keleti önkényuralmi rendszerek felé való menetelés; sem az állami javak gátlástalan elrablása, az erőszakos gazdasági terjeszkedés; sem a gazdasági és politikai konkurencia, illetve az önkormányzatok fenyegetése, megfélemlítése, ellehetetlenítése; sem az ország nemzedékeken átívelő drámai eladósítása; sem a nemzeti kultúra lezüllesztése, a kulturális intézmények hűbérbirtokba adása politikai szerencselovagoknak, szélhámosoknak, szimpla dilettánsoknak; sem az évi több tízezernyi magyar állampolgár kivándorlása hazánkból; sem az a fajta háborús pszichózis, amelyet minden békéről szóló papolás ellenére maga a kormány, elsősorban Orbán Viktor gerjeszt; sem az egyes védtelen társadalmi csoportok, kisebbségek elleni, az 1945 előtti évek szélsőjobboldali, nyilas retorikájára emlékeztető, központilag vezényelt nyílt uszítás; sem az, hogy az állam mindinkább igényt tart a magánszféra kontrolljára. Mintha ezek közül semmi nem lett volna annyira fontos a magyar választóknak, hogy megbüntessék a kormányt. Pedig – mondjon bárki bármit – mindig akadtak ellenzéki pártok és politikusok (az egyre fogyatkozó független sajtóról nem is beszélve), akik e bűnök valamelyikét újra és újra Orbánék fejére olvasták.