Putyin elnök nemcsak nagy hatalmú, de csodálatos jellemű államférfi is, becsületes, mérsékelt, őszinte vezető, a konzervatív értékek elkötelezett híve, a béke barátja, ezért is tartjuk helyes, megfontolt döntésnek, hogy Orbán Viktor kedden eladta, de inkább átadta neki az országot. Jegyezzük meg a dátumot, 2014. január 14., pár hasonlót ismerünk a magyar történelemben, nem sokat.
Az alku - bár a folyamatot, amely végén a megállapodás megszületett, alkunak csak erős megkötésekkel neveznénk - a híradások szerint a következő elemeket tartalmazza. Az orosz állami cég, a Roszatom két blokkal bővíti a paksi atomerőművet, az orosz állam 10 milliárd euró (esetleg dollár?) hitelt nyújt Magyarországnak: nagyjából ehhez a beruházáshoz, de hogy pontosan mire és milyen feltételekkel, arról a tudósítások nem szólnak. Gyanítjuk, előbb-utóbb játszani fog még az olcsó gáz is, nemsokára tehát Alekszandr Millerre, a Gazprom, és Szergej Kirijenkóra, a Roszatom elnökére kell gondolnunk nagy szeretettel, ha szobánkban a sötét téli estéken fényt gyújtunk, hogy a vasárnapi körömpörkölt maradéka alatt ne vakoskodva kelljen gázrezsónkat beröffenteni. S midőn az ínycsiklandó illatok szétáradnak pazarul megvilágított konyhánkban, egyenesen Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, az Orosz Föderáció elnöke képződhet meg lelki szemeink előtt! És képződjön is - saját és családunk jól felfogott érdekéből.
Az üzlet első ránézésre a megtévesztésig, sőt, azon túl is hasonlít arra a megállapodásra, amit Vlagyimir Vlagyimirovics a múlt év decemberében Janukovics ukrán elnökkel tető alá hozott. Janukovics 15 milliárd dollár hitelt, de inkább segélyt kapott Moszkvától, és a piaci ár felét fizeti majd a gázért; ezért mindösszesen azt kellett megígérnie, hogy messzire kergeti országa közeléből az Európai Uniót. És ha atomról Moszkva-Kijev-relációban nem esett is szó, annál többet beszéltek róla az orosz-örmény vonalon. A múlt nyár végén Szerzs Szarkiszjan örmény elnök állapodott meg fent nevezett orosz kollégájával az olcsó gáz + atomerőmű kombinációról. Sőt. Ott az oroszok még vasutat is építenek majd, viszont Örményország már most kinyilvánította szándékát, hogy belép a Moszkva által forszírozott vámunióba, ami afféle ellen-EU-ként fogja majd összevonzani a szovjet birodalom 1990 után sajnálatos módon elkódorgott darabjait. (Erre Ukrajna most haladékot kapott.) Az örmény kormány akkoriban már negyedik éve tárgyalgatott az unióval a társulási szerződésről, hogy aztán egy hét leforgása alatt csináljon tökéletes hátraarcot; biztos sokat nyomott a latban, hogy az oroszok a fenti, gazdasági természetű ajánlatok mellett kilátásba helyeztek némi fegyverszállításokat is az ország ősellenségének, Azerbajdzsánnak. Ami olyan, mint ha most Putyin avval fenyegetett volna be, hogy szuper raketákat ad nyomban Romániának: de nem tette, mert karakterének egyik legnagyszerűbb vonása a visszafogottság, ha még nem említettük volna.
| ||
Az Orbán-Putyin-megállapodásban még csak nem is az a legvészjóslóbb, hogy az ország energiaszükségleteinek meghatározó részét továbbra is az atomból fogjuk fedezni, vagy hogy Paks minden jel szerint bővülni fog: az atomenergia mellett hozhatók fel nyomós érvek. Az új blokkok építése ellen talán kicsit nyomósabbak: az a tény például, hogy az elmúlt pár év tele van valóságos pénzügyi katasztrófát okozó atomerőmű-építésekkel. Vagy az, hogy az egy-két évtized múlva uralkodó energiapiaci kereslet és kínálat ismeretlensége, hovatovább megjósolhatatlansága minden gazdaságossági számítást hit kérdésévé tesz; ráadásul Paks jelen formájában még majd' húsz évig üzemben bír maradni (a második blokk konkrétan 2037-ig). Az atomenergiáról in abstracto szóló elvi, energiapolitikai, politikai vita jelen helyzetben ezért szinte érdektelen: elég annyit észben tartanunk, hogy most nincs égető szükség arra, hogy az ország elköteleződjön Paks bővítése mellett.
Az viszont már tragikus, hogy ennek a valódi dilemmának a nyilvános megvitatására és a legjobb döntés meghozatalára immár nem is lesz lehetőségünk. Lehet, hogy kell Paks - de hogy nem így és nem most, az is biztos. Az esetleges kivitelezők versenyeztetésének, a tendernek az elmaradása garantáltan ráfizetéses üzletet eredményez; és ne legyen igazunk, de a valaha volt legnagyobb magyar állami beruházás fogantatása, a döntés megszületésének körülményei - az összes demokratikus eljárás és garancia sárba tiprása, az önkény - meghatározza majd az építkezés további pályáját is. Horribilis összegek vonódnak ki a nyilvánosság, a demokratikus ellenőrzés hatálya alól; s ha az újabb ciklusra, a rendszer bebetonozására, konszolidációjára készülő Orbán-rezsim kedvezményezettjei a felhasznált összegeknek csak a töredékét csípik le saját és politikai felső kapcsolataik céljaira, az a politikai váltógazdaság végét jelenti Magyarországon.
De tartunk tőle, a 2014. január 14-i katasztrófa következményeinek sorában még csak nem is ez lesz a legsúlyosabb. Az ország energetikai kiszolgáltatottsága Oroszországnak, amit a feltételezhető gázüzlet, valamint Paks orosz bővítése és orosz finanszírozása évtizedekre teljessé és visszavonhatatlanná tehet, csak a függőség kezdete, első eleme, amelyekből újabb - politikai, biztonságpolitikai, pénzügyi, személyi - függőségek bomlanak majd ki. Orbán Viktor - és egy szemernyi kételyünk sem lehet afelől, hogy mindez az ő akarata, hovatovább személyes döntése szerint történt - egy tollvonással Magyarországot, az Európai Unió tagállamát kivonta eddigi helyéről, a nyugati világ félig-meddig kooptált perifériájáról, és Oroszország, Vlagyimir Putyin jóindulatú uralkodása alá helyezte. Tulajdonképpen anélkül, hogy erre Moszkva részéről különösebb igény mutatkozott volna: de ezt a rokonszenves ajánlkozást az orosz elnök nem bírta visszautasítani.
Orbán indítékainak megértéséhez nyilvános közlései szolgálhatnak támpontul. Az elmúlt három évben nem lehetett nem észrevenni, mennyire imponál neki a Putyin-rezsim társadalomszervezési és hatalomgyakorlási mintája. Emellett a magyar kormányfő gyakran adta elő fejtegetéseit a nyugati civilizáció hanyatlásáról, sőt pusztulásáról is, meg az Európai Unió végromlásáról, a magyar vitorlákat dagasztó keleti szélről. (E fejtegetések épp annyira voltak laposak és közhelyesek, mint amennyire maguk is a nyugati civilizáció szerves részeként kialakult hagyomány szellemében fogantak.) A hülyeségre mindeddig senki nem adott pénzt, se a kínaiak, se az azeriek, de még az oroszok sem. Ez a szerződés azonban - melynek lényege szerint önként szolgáltatjuk ki az ország érdekeit Moszkva jóindulatának - utólag félelmetes súlyt kölcsönöz a zakkant beszédnek.
Az Orbán-Putyin-megállapodás kibillenti Magyarországot eddigi szövetségi rendszeréből: ám nem csodálkoznánk, ha ez különösebb felzúdulást eddigi partnereink között már nem is keltene. Az Európai Unió decemberben szó nélkül adott túl Ukrajnán; a vevő ott is Putyin elnök volt. Azt is nehezen képzelnénk el, hogy a készülő orosz-magyar megállapodásról ne tudott volna a német kormány. De ha menni akarunk, mehetünk. Elvégre Orbán népszerűsége minden, Magyarország uniós elkötelezettségét megkérdőjelező lépése dacára - vagy talán éppen azért - töretlen.
Most a szerződés parlamenti ratifikációra vár, és hirtelen Horn Gyula esete jut az eszünkbe a nagymarosi vízlépcsővel 1998-ból. A következő napokban töménytelen hazugság hangzik majd el - Brüsszelről, Oroszországról, az ország energiaigényeiről, és a szerződés felette előnyös voltáról, arról, hogy valójában csökkenteni fogja Magyarország energiafüggőségét. Vajon marad-e annyi józan ész és elszántság a nemzet nagyobbik felében, hogy hangot adjon felháborodásának és tiltakozásának, s ezzel megakadályozza a szerződés visszavonhatatlanná tételét?
