A szerk.

Bajtársak

A szerk.

Színház az egész. Vidnyánszky Attila aligha gondolta komolyan a lemondását, ha pár órával később az általa alapított és elnökölt Magyar Teátrumi Társaság mögé bújva könyörög a miniszternek, hogy maradhasson.

November 10-én baleset miatt félbeszakadt a Rómeó és Júlia előadása. Az intézmény mindössze ennyit közölt elsőre, majd lassan, hála a kíváncsi újságírók munkájának, érkeztek az adalékok: hogy a tragikus eset takarásban, Szász Júliával és Horváth Lajos Ottóval történt, akik vastraverzekből felépített díszlet felső emeletéről zuhantak a színpadi deszkákra, mintegy négy métert, hátrafelé. Horváth a karjában tartotta Szászt, s megszédült a kis erkélyen. Két-három nap is eltelt, míg kiderült, hogy a női főszereplőnek csontjai törtek, köztük a lábszára, az öreg Capuletet alakító művésznek az ujja is megsérült, több műtéten estek át, hónapokig tart a felépülésük. Szorítunk, hogy a baj ne legyen maradandó. Ne legyen.

A színház nem biztonságos munka, mondhatjuk anélkül, hogy a szakma veszélyességét romanticizálnánk. De a fatális előadás rendezője és a színház igazgatója egy és ugyanaz az ember, akinek többször jelezték már, hogy balesetveszélyes a díszlet, mégsem csinált semmit, pedig idő és pénz lett volna rá. Vidnyánszky, aki máskor oly szívesen olvassa rá a színházi szakmára az inkább vélt, mint valós bűneit, először nem nyilatkozott, nem reagált. A társulati ülést is csak a színház művészei­nek kezdeményezésére hívták össze, de az igazgató volt az, aki meghúzta a váratlant – kétnapnyi fáradságos gondolkodás után. Pedig egy normális világban nem kellene meglepődni azon, hogy „elismerve vezérigazgatói felelősségét”, lemond a Nemzeti Színházban betöltött posztjáról.

Már úgy tűnt, a kárpátaljai származású kultúrmonstrum – aki immár tizenöt éve játssza a maga honfoglalóját a magyar színházi térképen – érdemei szerint belebukik az ügybe, mi pedig fogalmazhatjuk a búcsúzóknak kijáró alapos szakmai portrét. Nem lett volna hízelgő.

Vidnyánszky „méreg az üstben”, ahogy sokan mondják; méreg az üstben, aki másfél-két évtized alatt, a kívülálló sértettségétől hajtva térdre kényszerítette ellenségeinek tételezett szaktársait: létrehozta a maga (illetve a rendszer) párhuzamos intézményeit, élen a Fideszhez hű színigazgatókból alakult Magyar Teátrumi Társasággal, elfoglalta és tökéletesen kiüresítette a POSZT-ot, hódításainak legbecsesebb trófeája pedig nyilvánvalóan a Színház- és Filmművészeti Egyetem lett, amelynek ostromakor egy ideig saját fia nézett vissza rá a védfalak mögül.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk