Munkás napok állnak Orbán Viktor mögött: a világban szétszóródott magyaroknak tartott beszédet Budapesten, Prágában tisztelgett az 1989-es bársonyos forradalom emléke előtt (oldalán azzal a cseh miniszterelnökkel, akit az uniós támogatások ellopásának a gyanúja épp úgy körülleng, mint a hajdani kommunista titkosrendőrséggel való együttműködésé), stadionavatón örült felhőtlenül és poénkodott a kiválasztottakkal a gazda büszkeségével, e hét legelején pedig kötelezettségének eleget téve az Országgyűlésben válaszolt ellenzéki képviselők kérdéseire. Jórészt a szokott formáját hozta: többször is elpufogtatta ugyanazt a panelt (például a II. világháborúban győztes közép-európaiak ugyanazt kapták jutalmul, mint a vesztes magyarok büntetésként), ha kellett, mellébeszélt, simán hazudott, esetleg zavarba ejtő stupiditással überkedett. (Amikor a szocialista Gurmai Zita a budapesti türk képviselet diplomáciai mentességéről érdeklődött, Orbán a következő választ adta egy sértett kiskölök hanghordozásával és érvelési technikájával: „Az persze nem zavarja önöket, hogy Nyugat-Európában hegyekben állnak a minaretek meg a dzsámik, de ha Magyarországon van a Türk Tanács irodája, az zavarja önöket! Mert önök bevándorláspártiak! Azok a türkök bezzeg jók, akik migránsok! Azokat üdvözlik, azok jó helyen vannak! Azok jöhetnek, ugye? Csak a diplomáciai képviselet nem jöhet!”) De arra is volt példa, hogy a tapasztalt parlamenti debattőr könyörtelenségével használta ki az ellenzék ügyetlenkedése miatti ziccert, s kerülte meg az érdemi válaszadást (az uniós bírság ügyében).
Az utóbbi időkben szokásává vált, kimerítő hosszúságú szónoklatra ez idő alatt egyszer nyílt alkalma: múlt csütörtökön Budapesten, a Magyar Diaszpóra Tanács IX. ülésén. A szöveg a miniszterelnök honlapján teljes egészében elolvasható, ráadásul szerkesztetlen, vagy legalábbis alig szerkesztett formában – talán a jelen- és utókor nagyobb okulására. Filológus hajlamú olvasóink kedvéért rögzítjük azt is, hogy a terjedelme 54 551 karakter (szóközökkel együtt), ami körülbelül kilenc Narancs-oldalnak felel meg minimális (legfeljebb 3–4 darab) képi illusztrációval.
A szövegfolyam – a magyar irodalom egyik szép, akár mikszáthinak is nevezhető hagyományát követve – egymással lazán összefüggő tömbökből áll. A miniszterelnöki gondolatok tarka pillangói a szerzőre oly jellemző humoros székely életképből (vö: anekdota, anekdotizmus) röppennek szétfele, hogy aztán látszólagos iránytalansággal szálldossák be úgy a magyar belpolitika, mint a világhelyzet olykor borús, olykor fényes egét.
A beszélő semmit nem bíz a véletlenre, arra törekszik, hogy mondandóját a hallgatósága tökéletesen megértse; ennek érdekében kétszer, de akár háromszor is megismétel egy-egy tételt. Például (szemléltető kalkulációnknál maradva) csaknem egy egész Narancs-oldalt áldoz annak az állításnak a kifejtésére, hogy Magyarországon 1990 óta nem volt előrehozott választás, idén viszont tartottak már európai parlamenti és önkormányzati választást is. („…bár kevesen tudják, de Magyarország az egyetlen ország az egész Európai Unióban, ahol 1990 óta, tehát mióta szabad választásokat tartanak a közép-európai országokban, soha nem volt előrehozott választás. Minden más európai országban volt, még a stabilitásukról híres németek esetében is volt előrehozott parlamenti választás. Egyetlen ország van az egész kontinensen, ahol sohasem volt. (…) A napokban is figyelhettünk meg olyan parlamenti választást, olyan országot, ahol négy év alatt negyedszer tartottak választást, és ez az ország állapotán egyébként nem látszik. Tehát vannak országok, ahol mind a gazdaság, mind a kultúra, mind a külügyek stabil kormányzat nélkül is jól teljesítenek. És vannak országok, és vannak népek, valószínűleg amelyeknek olyan a gondolkodása kulturális és történeti okokból, ahol, ha nincs központi kormányzat, és nem világos, hogy merre van az előre, akkor minden megáll, lelassul, kivár, várakozik, nem tudja, nem kockáztat, és azt hiszem, hogy a történelem viharai arra tanították a magyarokat, hogy jobb tudni, hogy merre van az előre.” És így tovább, és így tovább, és annak leszögezése, hogy volt ám EP- és önkormányzati választás is, még csak ezek után következik.) Említett példánkhoz hasonló részletességgel értesülhetett a közönség arról is, hogy ő erős Magyarországot akar, szeretné felszámolni a szegénységet, az államnak kötelessége mindent megtenni a nemzeti kultúra megőrzéséért, továbbá arról, hogy Magyarország és a nemzet fővárosa Budapest. És természetesen sikert sikerre halmoz! Valaki! Aki vagy ő, vagy az ország, vagy ő, az ország.
Egy éles váltással a beszéd utolsó, bízvást emelkedettnek minősíthető passzusa arról a lelki, erkölcsi viaskodásról tudósít, amelyet a miniszterelnöki szívben és főben vív egymással a kérlelhetetlen bevándorlásellenes politikát folytató politikus és az érző ember. „Azért hozom ide, mert miután kemények vagyunk bevándorláskérdésben, és a bevándorolni akarók egy tekintélyes része valóban elesett ember, nehéz helyzetben élő ember, ez mindig okoz lelki problémát.” Ennek a kifejtése majd másfél Narancs-oldalt igényelne, és jellemző, hogy az érzéketlen sajtó mindebből annyit talált idézhetőnek, hogy a természetes fogyást orvoslandó, „magyart csak magyarral lehet pótolni”. Azt viszont, amit Orbán háromszor is előhoz – nem kőből van a szívünk, a magyar igenis jó ember, „Magyarország a jó emberek országa” –, illetve a rengeteg közel-keleti és afrikai települést, ahol magyar pénzen iskolát, templomot, kórházat újít föl az állam (amelyeknek a nevét sok helyütt a pontos összeggel percekig sorolta a kormányfő), senki nem említi.
Pedig akkor ország-világ látná, hogy ki a sikeres és jó ember. Akkor nem kellene 54 és fél ezer betűnyi önterápia ennek bizonygatásához.
