Csak a tőkét

A szerk.

Az azért több mint feltűnő, amikor a kórháztörvényt vadul gyaluló Cser Ágnesnek, az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete vezetőjének az örömtől félrészegen kontrázik nemhogy a konzervatív sajtó, de a jobboldali parlamenti ellenzék is.

Ugyancsak szembetűnő, hogy az oktatási reformmal szemben minimum gyanakvó pedagógus-szakszervezetek milyen nyitott fülekre találnak a jobboldalon. Ha a kormány végül mégis belefog a MÁV átalakításába, biztos a vasutas-szakszervezetek lesznek a jó fiúk, és a Fidesz a vasutasmunkahelyek ezreit fogja védeni; ez nyilván így megy majd a végtelenségig, vagy legalábbis addig, amíg a kormány el nem unja ezt a reformosdit (nem mintha eddig túlzásba vitte volna). Miközben a szakszervezetek túlnyomó része legalább fél lábbal a szocialista pártba van belegyökerezve. Hisz a szakszervezetek épp attól szakszervezetek, mert a szocialistákkal ér egymásba az izéjük. Az ideológiájuk.

Mármost arra, hogy az egészségügyi reform jó reform-e, vagy olyan, amibe jobb nem belevágni, nemigen derült fény az elmúlt hetekben. Elég gyanús, hogy az úgynevezett alapellátást, ami majd mindenkinek, aki valami kis társadalombiztosítást fizet, járni fog, a mai napig nem sikerült pontosan meghatározni; pedig mielőtt a törvény propagátorai elkezdenek a kórházak eladásáról beszélni, nem ártott volna épp ezt precizírozni. Az ugyanis meglehetősen absztrakt vaker, hogy "tőkebevonás" meg "alaptőke-emelés" meg "szakmai befektető" vagy "pénzügyi befektető" - miközben a biztosítottnak gőze sincs arról, hogy azért a pénzért (mennyiért?) leveszik-e a szürke hályogot a szeméről vagy nem, és húzhat kifele a rendelőből (közben neki a falnak). Ez a kormány mulasztása: a miniszterelnök annyit biztosan megtehetett volna, hogy nem a végszavazáskor megy nyaralni, és arra sem emlékszünk, hogy az elmúlt hetekben drámai hangon elénk tárta volna az ellátórendszer csődjét.

Aggasztóbb viszont, hogy az ellenzék nem a reform egyik vagy másik részletét kifogásolja; netán azt, hogy a koncepció félkész, kidolgozatlan. A Fidesz a kórház-privatizációt klasszikus szocialista érvekkel támadta: a reform sértené a társadalmi egyenlőséget, a gazdagabbak jobb ellátást kapnak majd, mint a szegények, munkáselbocsátások lesznek, a közösségi tulajdonban lévő kórházakat magánosítani fogják. Ráteszik a kezüket a nyomorult, haszonleső, "profitérdekelt" kapitalisták. Ez az érvelés értékes elemeket merít a marxi munkaérték-elméletből, valamint Lenin államról szóló tanításából, és mindezt a Superman-képregények egyszerűségével tárja a közönség elé. Hogy nem valami egyszeri ideológiai félreértésről van szó, azt bizonyítja a Fidesz álláspontja a gázáremelés vagy a Mol és a Postabank privatizációja ügyében. Eközben a párttal megbonthatatlan egységbe forrt napilap a magánosítást (a már lezajlottat és a leendőt) mint a Nemzet katasztrófáját, elárulását, kisemmizését prezentálja. Ám a Nagy Forgatókönyv már eddig is ismert, ágas-bogas története - miszerint a volt ügynök- és pártnómenklatúra egykori politikai pozícióit csalárdul gazdasági előnyökre váltotta - nemcsak mennyiségileg gazdagodik (például Gyurcsány felfedezésével, akinek a leginkább megbocsáthatatlan bűne az, hogy túl sok pénze meg gyára van), hanem minőségileg is változik. Már nem ez a magyarországi, létező kapitalizmus a rossz, a fenti, történelmi okok miatt: maga a tőke, a profit és annak "hajhászása" való az ördögtől. A horizonton az általános állami tulajdon, a hatóságilag szavatolt gáz-, villany- és egyéb árak, az ingyenes oktatás, a garantáltan magas felvásárlási árak, a fékeveszetten tomboló tőke kiseprűzése sejlik fel.

A kulturális értelemben barnába hajló színezetre a legnagyobb ellenzéki párt most egy kis szociális vöröset vitt fel: ha nem ment a kapitalizmus nemzetiesítése (az Orbán-kormány szeretett a "nemzeti nagytőkésekről" prédikálni: az e csoportozat tagságát megpályázó jelöltek mostanában jelentős számban tűnnek fel különféle bíróságok és rendőrségi vizsgálatok idézési listáin), akkor most próbáljuk meg a munkásosztályt megnyerni a nemzet ügyének. Irány a lakótelepek népe: és ha ők mégsem felejtették el azt, hogy nemrég lettek lebüdösprolizva, akkor még mindig ott van az MSZP-n belül kelthető zavar mint politikai osztalék; a legjobb esetben a legalább félig-meddig és szándékaiban a piacot meg a szabadversenyt pártoló Medgyessy-kabinet elszigetelése a párt magát baloldalinak tekintő seregeitől. Hogy eközben értelmetlenségeket kell állítani, például azt, hogy ezután majd fizetni kell a műtétért, és hogy eddig bezzeg mindenki egyformán részesült az egészségügyi ellátásból, és hazudni is kell, és képmutatni, és uszítani a "gazdagok" ellen, csekély költség. Ha evvel és Cserrel eddig tuti szoci szavazókat lehet megnyerni a Fidesznek?

A Fidesz újabb fordulata az MSZP-mentes államszocializmus felé akár át is rendezheti a magyar politikai életet. Orbánék az esélyt erre a kormánytól kapták. De nem azért, mert a kormány végre elkezdett kormányozni.

Hanem mert túl későn tette ezt.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.