A szerk.

Csőbe húzva

szerző
A szerk.
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nincs veszve semmi, még csak most jön a java, Kósa Lajos már ki is szállt a helyszínre (csupán a történelmi tisztánlátás végett: a kínosnak ígérkező sertéstárgyú parlamenti kérdések elől – „halaszthatatlan közfeladat ellátására” hivatkozva – egészen Dél-Koreáig menekült).

A Liu fivérek, Shaolin Sándor és Shaoang még versenyben vannak, épp megjelenésünk napján lépnek porondra, Sanyitól érmet vár a nemzet, ki sem meri mondani (mármint a nemzet), hogy a legfényesebbnek örülne a legjobban. Még az is lehet, hogy összejön tényleg valami Sanyinknak, s akkor majd elszabadul itt kicsit a pokol, történelmi magyarsiker, miegymás, ha nem is fogják ki a lovakat a hatos villamosból, mint amikor leikszeltünk Izlanddal, de elhallatszik majd jó messzire.

Ám e delíriumos pillanatokig van még egy kis idő, hogy – a Swaney Elizabeth-től nyilván némileg azért megzavart – tisztánlátásunk birtokában értékeljük Magyarország-sportország teljesítményét phjongcshangi a téli játékokon.

Játékok? Nekünk? Egy fenét, valamiféle izzadmányos vérpisálás inkább.

Lévén Sportország, természetesen a téli olimpián sem csak Sanyitól vártunk szépen csillogó érmeket, volt nekünk még favoritunk, hogy is ne lett volna az alpesi síző Miklós Edit személyében, akiről épp a síszövetség egykori főembere, Kálomista Gábor mondta ki, hogy „ott tartunk, hogy a szívéhez kap az osztrák, az olasz vagy a német edző, ha Miklós Edit a startban van”. Nos, megúszta az osztrák, olasz, de még a cudar német edző is a szívrohamot, lévén Miklós egy csúnya sérülés miatt ki sem jutott Koreába. Aggódni éppenséggel a magyar versenyzők egészségéért lett volna érdemes, mert például az ugyancsak az alpesi síelésben vitézkedő versenyzőnk, Kékesi Márton ilyeneket mondott olimpiai futama után, hogy „az életemért küzdöttem”, illetve „csoda, hogy pályán maradtam”. Ha ehhez még hozzácsapjuk az ugyancsak e pályán domborító Samsal Dalibort is, aki a korábbi két olimpián horvát színekben szerepelt gyengén, de most végre magyarként, mindjárt megértjük Stark Mártont, a sízők szövetségi kapitányát, aki első lendületből azzal hárította el a Swaney Elizabeth világröhejbe fulladt bohócszáma miatt a felé épp csak közelítő felelősséget, hogy én, kérem, egy alpesi szakember vagyok, miért kéne konyítanom a félcsőhöz vagy az egészhez. „Stark kikötötte, hogy ő nem free­style szakember, az alpesi sí az igazi szakterülete, de természetesen neki is szemet szúrt a gyenge teljesítmény” – tudósított a helyszínről az Index.

S e ponton már nem tudjuk tovább kerülgetni Swaney Elizabeth forró pitéjét. Hisz’ napokkal a produkciója után is rajtunk röhög a világ, Sportország szakelemei meg azt mondják, hogy mit akartok, hisz egy árva fillérbe sem került a szereplése: tök ingyen csinált hülyét, dehogy magából, az elindítóiból – Sportországból. Aki véletlenül nem tudná, nevezett Elizabeth a síakrobatika nevezetű sportágban baszott át látványosan mindenkit voltaképp notórius módon, hónapokon át, végig a kvalifikációs folyamat során, hogy aztán világröhejjé váló olimpiai szereplésével tegye fel a nemzeti színű pántlikát a produkciójára. Ne jöjjön senki, legyen szíves, itt Erikkel, az Angolnával, hogy ő is ilyen volt. Nem volt ilyen, Erik megpróbált úszni, Elizabeth meg sem próbált akrobatikázni. Erik Egyenlítői-Guinea legjobb úszóversenyzője volt akkor is, ha majdnem belefulladt a medencébe. Egyenlítői-Guineáról meg legbiztosabban azt jelenthetjük ki, hogy nem Sportország. S a miniszterelnöke sem veri ilyesmivel a mellét. Egyenlítői-Guinea múltjában egy árva olimpiai érem, de még pont sem mutatkozik.

Swaney Elizabeth azt csinálta az egész versenyszezonban, amit most, az olimpián. S e szezon után szépen elutazott Phjongcshangba Sportország csapatával. Ott vonult a zászló alatt, szegény nagyi (ő volt a magyar), ha ezt megérhette volna, bár lehet, hogy a venezuelai olimpiai skeletoncsapat tagjaként is nagyon szerette volna Swaney Elizabeth Mariant. Vagy ha legyőzi Schwarzeneggert a kaliforniai kormányzóságért folytatott gigászi küzdelemben.

Most az, hogy a magyar olimpiai csapat teljes állománya magasról leszarta, hogy e kedves mosolyú, ám mégiscsak kispályás nemzetközi szélhámos mit produkált egész évben, az teljesen másodlagos (nemhogy egy videót, de még egy fotót sem láttak róla – persze, nem tudták lefotózni, mert sose látszott ki a félcsőből). Hiszen távolról sem csupán egy-két link sportvezető miatt vagyunk – mi mind közösen – olyanok, mint majom a köszörűkövön. Maga a rendszer tesz ilyenné mindőnket, Sportország maga a megveszekedett hülyeség, Sportország maga a kisebbrendűségi komplexusokra alapozott téboly. Sportország nagy akar lenni, Sportország Nagy-Sportország akar lenni.

De nincs új a nap alatt. Megmondták ezt már szó szerint a komcsik, persze nem ezek, akik csak kicsik mertek-szerettek volna lenni. 1956 tavaszán mutatták be Magyarországon nagy mai példaképünkkel, Puskás Ferenccel a főszerepben A csodacsatár című filmet. Ami pedig nem szólt másról, mint arról, hogy Futbólia teljesen futballba hülyült vezére, Duca tengernagy meg akarja magának szerezni a csodacsatárt, de megbízottai egy kedves mosolyú, de tök béna pojácát gyűjtenek be helyette, s vele áll ki a verhetetlenségre áhítozó csapat. Mi változott? Semmi, csak szorgalmasabbak lettünk. Behúztuk Romániából Miklós Editet, Horvátországból Samsal Dalibort, nem jöttek be. Most itt a csodacsatár, Swaney Elizabeth, hű tükre Sportország lelkivilágának.

szerző
A szerk.
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk