Tegyünk most úgy egy percre, mintha ez nem a miniszterelnök magánhóbortja lenne, bár az, és tartóztassuk meg magunkat a kulturális értékválasztások rangsorolásától is. Ne mondjuk azt, hogy ciki, ha valakinek a kultúrafogyasztási horizontja alsóbb osztályú falusi vagy kisvárosi futballmeccsek megtekintéséig terjed. Nem azért nem mondjuk ezt, mert ilyet nem píszí mondani, azaz megbántunk vele másokat, bár ez is jó ok lehetne, hanem mert nem így gondoljuk. Futballmeccsre járni jó, ha nem is mindenki gondolja így. Épp elegen gondolják ebben az országban így, hogy ne lehessen őket ignorálni, az egyik szerkesztőségi munkatárs az imént például felidézte azt az esetet, midőn először lépett az Arsenal stadionjába (ráadásul a régibe!), és konkrétan elsírta magát. Azon se tornázzunk, hogy erre bazeg (stadionra) van pénz, amikor …re nincs, mert ha nem épülne stadion Kisvárdán vagy Mezőkövesden, és azt a pénzt a magyar egészségügy kapná, a magyar egészségügy – minden egyéb viszony változatlansága esetén – ugyanolyan szar maradna. Nem azért szar a magyar egészségügy, mert az Üllői úton vagy Kisvárdán stadion épül. Azon már, hogy mi a francnak ilyen nagy stadion Kisvárdára, el lehetne tépelődni – de ez majdnem részletkérdés.
Tehát: a magyar kisvárosokra és falvakra jellemző általános kulturális lepusztulás, a közösségi terek és fórumok leépülésének hátterén a helyi futball fontos társadalmi funkciókat tölthet be. Kettő: ha a minden szintű futball felfuttatása a cél, ami lehet jó cél, akkor az sem baj, ha egyszer – az elején – a nagyobb közösség valamely komolyabb összeget áldoz rá. A kiépült, rokonszenves infrastruktúra felhúzhatja a keresletet is, azaz hozzásegítheti a még nem létező vagy alig létező, ám tőkeszegénységük miatt a belépési küszöböt átugrani képtelen futballvállalkozások megkapaszkodását. Ha elfogadjuk azt, hogy a magyar futball éppúgy lehetne valamiféle okos állami fejlesztési politika tárgya, még az is belefér, hogy előbb épüljenek stadionok, vagyis az előtt, hogy lenne legalább közepesen rendes futball Magyarországon.
No, ehhez képest lett minden elkúrva. Az épülő, illetve felépült stadionok mögül vagy alól vagy belőlük ugyanis épp az okos fejlesztési politika lényege, a szoftver hiányzik, vagyis azok az érdekeltségi, szervezeti, jogi, gazdálkodási viszonyok, amelyek a fenntarthatóságot és – egy idő után, a versengő piacgazdaság vastörvényei szerint – a minőséget hoznák. És amelyek – mint minden versengő piac – önálló, ivarérett, a saját pénzükről szabadon, a saját belátásuk szerint döntő tulajdonosokat és nekik megfelelni igyekvő menedzsereket feltételeznének. Kiadás és bevétel, export és import, ráfordítás és megtérülés, poco a poco, majd allegro, végül incasso fortissimo.
De az, amit ma magyar futballnak hívunk, nem így épült fel, hanem úgy, ahogy a miniszterelnök elképzelte, a politika, az ő politikájának kivetüléseként. Oligarcha- és politikus-futballként, amelyben persze sem az oligarchák, sem a politikusok nem valódiak, nem önálló aktorok, hanem a miniszterelnök körül táncikáló pojácák, akik fő feladatukat (okkal) abban látják, hogy a főnök felhőtlen szórakozásáról gondoskodjanak (és hogy az ezért járó ellentételezést maradéktalanul behajtsák). A magyar futballt ma megzsarolt vagy a politikai-gazdasági természetű szívességek reményében önként jelentkező nagyvállalkozók, állami vállalatok menedzserei, fehérgalléros bűnözők és a Fidesz tágabb vezetésének a feladatra alkalmasnak mutatkozó tagjai népesítik be, akik valódi motivációinak köze sincs a sporthoz, vagy csak annyi, amennyi a magyar labdarúgásnak a labdarúgáshoz; a valódi motivációjuk az, hogy a főnök kedvenc életfoglalkozásában igyekvő segéderők lehessenek.
Az efféle népség helyzetbe hozása, túl azon, hogy elég undorító nézni a szervilizmus rendszeres heti lelkigyakorlatait, szoros, és nem is túl nehezen megragadható összefüggésben áll azzal, hogy a magyar futball szar, nem nézi senki; sőt, nem is az, hogy szar, hogy minden szinten szar, de egyszerre vicces, szánalmas és bicskanyitogató. A helyszíni nézőszám a tavalyihoz képest is esett, a magyar labdarúgás nemzetközi szinten semmilyen formában nincs jelen; a portfolio.hu múlt heti, az első osztályú klubok mérlegét feldolgozó drámai összeállításából pedig nemcsak az derül ki, hogy mindenki ráfizet, ami még hagyján lenne, de az is, hogy nem lehet tudni, hogy miből. Vagyis tudni azt kurvára lehet, legfeljebb nem név szerinti, tételes bontásban (azt ugyanis titkolják, vagy a rendőrség próbálja épp kideríteni): kizsarolt magánpénzekből, meg a közösből valamilyen fondorlatos, gyakran a Btk. egynémely tényállását kimerítő módon elvett pénzből. És még egy dolgot lehet tudni: hogy ez így is fog maradni – lényegében függetlenül attól, hogy az MLSZ milyen reformokkal mentené a menthetőt. Nincs ugyanis menthető: ők győztek.
Azt képzeljük most el, hogy Orbán Viktor ezt a dolgot, a futballt szereti a legjobban és a legtisztább lelki odaadással – ha a hatalmi tébolyt lehántjuk, ami nem könnyű, egy szomorú hülyét, egy pancsert látunk, aki úgy tette tönkre rajongása tárgyát a legjobb hiszemben, hogy közben észre sem vette. Aki egy milliméterre van attól, hogy ő mondja meg, mi legyen a bajnokság végeredménye, és közben a legőszintébben csodálkozik, hogy erre nem kíváncsi senki. Hé, emberek, hova mentek? Nem szeretitek a focit…? Gyertek már vissza, na!!
És ha nem a Felcsút lesz az első…?
És így már tényleg sok, eszelősen sok a stadionokra költött pénz. (A 444.hu minapi számolása szerint legalább 180 milliárd forint.)
