A kettejük közös sajtótájékoztatójáról készített videóra nyilván sokan emlékeznek: Orbán nem tud mit kezdeni magával, folyamatosan fészkelődik, feszeng, erőltetetten köszörüli a torkát, hol megemel, hol letesz papírlapokat és egy tollat, a nyakkendőjéhez kapkod. Ezek az ideges gesztusok ugyanazok, mint a korábbiakhoz képest ma már tán kevésbé sűrű szájnyalogatások: Orbán feszült helyzetekben képtelen kontrollálni e kényszeres mozdulatait. A magabiztos Putyin, aki először merészkedett külföldre az ellene fél évvel azelőtt kiadott nemzetközi elfogatóparancs után, mindeközben osztotta az észt, míg az itthon rettenthetetlen utcai harcosként meghirdetett Orbán olyanokat bírt mondani, mint hogy a magyar–orosz kapcsolatok az utóbbi időkben „sajnos sokat szenvedtek”, és ennek a „katonai műveletek” (Orbán ezt az orosz eufemizmust használta a „háború” kifejezés helyett), illetve a nyugati szankciók az okai. Az orbáni „szuverén magyar politika” esszenciája volt ez a jelenetsor: Magyarország miniszterelnöke, miután hazáját gazdaságilag és mindinkább politikailag is egyre inkább kiszolgáltatja két nagyhatalomnak, az egyikben (Kínában) megalázkodik a másik (Oroszország) teljhatalmú vezetője előtt.
2024. december 2-án Szijjártó Péter külügyminiszter 2022. február 24., az Ukrajna elleni orosz invázió óta tizenkettedszer találkozott Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel. Szijjártó egy 15 perces videót rakott fel a közösségi oldalára a megbeszélésről, amelyen az egykedvű (vagy inkább vészjósló) nyugalommal és hanghordozással beszélő Lavrov úgy adja elő álláspontját a Nyugat háborús politikájáról és az ukrajnai háború orosz igazolásáról, hogy Szijjártó még véletlenül sem reflektál erre az egyoldalú, a Magyarországot is a tagjai között tudó szövetségi rendszereket támadó szózuhatagra. Annak a magyar külügyminiszternek tehát maximum egy-két diszkrét fejbólintásra futotta a lavrovi monológ hallatán, aki, mondjuk, az Orbánra vagy a magyar viszonyokra tett bármilyen megjegyzésért, ha azt nyugat-európai politikus teszi, azonnal raportra rendeli be az adott ország budapesti nagykövetét, hogy önérzetesen kikérje a „szuverén Magyarországra” vonatkozó, szerinte alaptalan állításokat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
