A szerk.

Égve dobta el

A szerk.

A múltkor csak viccelődtünk evvel, pedig tényleg van valami mélyen igazságtalan abban, hogy Schmitt Pálnak végső soron a húsz évvel ezelőtt ebül szerzett kisdoktori miatt kellett elbukni. Se szeri, se száma azoknak a kormányzatközeli személyeknek, akik az elmúlt két évben nem egy kisdoktorit, hanem milliárdokat vittek haza, az egyéb módokon okozott kárról nem is beszélve, és őnekik mégsem görbül hajuk szála sem.

És ez még akkor is méltánytalan, ha Schmittnek leginkább amiatt kellett mennie, amit a lopás napvilágra kerülése után művelt: a pimasz és agresszív hazudozás miatt.

Ráadásul az, hogy Schmitt rosszul hazudott, még csak nem is okvetlenül az ő hibája. (A plágiumügy súlyosan elmért kommunikációjáról pompás elemzés olvasható innét pár oldalra.) Kacagva táncoljon Habony Árpád a másodfokú ítélethirdetésünkön, ha januárban, a hvg.hu cikke után nem a legmagasabb szinten lett eldöntve, hogy meg lesz kísérelve a kármentés, értjük ezalatt a plágiumügy elsikálását minden szinten és minden módon. Ez volt a rossz választás, a rossz intuíció - de innen kezdve Orbán és láthatatlan stratégái e rossz döntés adta pályán logikusan viselkedtek. Nem tudták, mit szól majd a nép, és hogy meg lehet-e neki magyarázni. Nem tudták vagy nem akarták tudomásul venni, ezért megpróbálták. Megpróbálta Schmitt is, segítettek is neki ebben, ám a két hétvégi interjú után kiderült - megmérték -, hogy nem működik. Hogy 100 emberből 120 azt gondolja: menjen Schmitt a picsába. Szevasz, tavasz. Ebből viszont az is következik, hogy Schmitt nem valamiféle magasrendű erkölcsi normákért mondott le, hanem az egyszerű politikai racionalitás okán - és ezzel sincs tulajdonképpen semmi bajunk.

Schmitt számos komoly és jól átgondolt okból tűnhetett jó választásnak Orbán számára. Nemcsak kezessége, de tagadhatatlan (bár merőben külsődleges) népfi jellege miatt is. Az meg, hogy nem egy lumen, a tömegdemokráciákban, ahol az átlagos szellemi képességű szavazók rokonszenvét kell megnyerni a hatalom birtoklásához, még előny is lehet, miként az is, hogy Schmitt személyében testesítette meg, ha nem is a nemzet egységét, de a késő kádárizmus minden rettenetes vonását. Hisz Orbán számtalanszor bizonyította már, hogy kedvvel és művészi tökéllyel képes pengetni e kor legrosszabb beidegződéseinek finom hárfáját. És tulajdonképpen vicces, hogy Orbán épp erre faragott rá: az elbizakodottságra, hogy ezt is kézben tudja majd tartani. Hisz biztos megbeszélték, mik lehetnek Schmitt gyenge pontjai, mivel kompromittálható a leendő elnök; és Orbán bizonyára meg is győződött arról, hogy minden, amivel Schmitt támadható, az ő kezében van, valamint hogy más kezében nincs semmi ilyesmi. De Schmitt elfelejtett beszámolni arról, hogy kisdoktorijához görbe úton jutott - Orbánt is átejtette. Ily módon Schmitt Orbán számára legértékesebb tulajdonsága, jellemtelensége és mindenre kaphatósága lett Orbán veszte. Vicces, de azért némi szomorú elégtételt is jelenthet ez mindazoknak, akik, mint ez a lap is, Schmittet az államelnöki székben múltja és személyisége okán az első pillanattól fogva a köztársaság megalázásának és a magyar politika lealacsonyításának, úgyszólván személyes sértésnek tartották.

A jobboldal most számos mentő körülménnyel meg Schmitt és a Fidesz fensőbbrendűségéről szóló érvvel próbálja majd hőstettnek beállítani a lemondást, illetve a "hecckampányt" "szervező" ellenzék aljasságát bizonygatni. A lemondással Orbán vagy Schmitt, vagy Orbán és Schmitt az erkölcs már-már láthatatlan magasságaiba emelkedtek. (Holott, még egyszer mondjuk: ebből egy szó sem igaz, Schmitt nem valamiféle absztrakt "erkölcsi okokból" távozott - ezt januárban tehette volna meg -, hanem mert miután nullára írta magát a közvélemény előtt, ezt tette volna az őt megalkotó személlyel és annak pártjával is.)

E szövegeknek nem csak a választókra gyakorolt hatása kérdéses: ha a plágiumot eddig sem sikerült elbagatellizálni vagy kimagyarázni, úgy ezután sem lehet majd. De bármennyire meggyőzőek lesznek is a kollektív hipnózis és önhipnózis bejáratott mechanizmusai, és bármilyen erős is az ezeket tápláló gyűlölet- és hazugságkampány - azt az Orbán Viktor hatalmi gépezetében szolgáló minden alkatrésznek tudnia kell, minden képviselőnek, polgármesternek, miniszternek, párttagnak, hivatalnoknak, lapszerkesztőnek, professzornak szembe kell néznie avval, hogy ezért a szégyenteljes esetért Orbán a bűnös. Hogy elkúrta, és azért tudta elkúrni, mert mindenki elhitte, hogy ő nem hibázhat. Mint ahogy ezeknek az embereknek meg kell fontolniuk Schmitt sorsát is. Azt, hogy a teljes, maradéktalan, önkéntes alávetettség épp úgy elválaszthatatlan a legnagyobb kiszolgáltatottságtól, ahogy a pénzdarab egyik oldala a másiktól. A kormányfő Schmitt legrosszabb tulajdonságait - melyek között a szolgalelkűségen kívül az önismeret teljes hiányát, a hiúságot szükséges itt megemlíteni - saját hatalmi érdekei szerint felhasználta; majd Schmittet ugyancsak saját érdekei szerint, a fröccsenő sártól épp csak ellépve, jól megérdemelt sorsára hagyta.

A szégyenben, örök hátralevő életére.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.