Elemi érdek

Egy évvel ezelőtt, az orosz agresszió megindulásakor azt gondoltuk – mi is azt gondoltuk –, és azt is írtuk, hogy ez a háború gyors és elképzelhetetlenül véres véget fog érni. Egy évvel ezelőtt azért voltak minden jóérzésű embernek álmatlan éjszakái, mert valós veszélynek tűnt, hogy az orosz hadsereg körbezárja, majd elfoglalja a 3,5 milliós Kijivet is. Arról pedig már akkor sem voltak illúzióink, hogy mi várhat a leigázott Ukrajnára és lakói­ra – s ezeket a legrosszabb sejtéseket a megszállt területeken elkövetett vérengzésekről utóbb érkező információk, s a hadviselés orosz módjának egyéb kegyetlen részletei mind igazolták. A bucsai, irpinyi tömeggyilkosságok, a kínzások, a menekültkonvojok elleni támadások, a polgári lakosság elleni eszeveszett erőszak, a civil célpontok szüntelen ágyúzása, a városok, falvak módszeres elpusztítása, a „filtrációs” táborok, az ukrán gyerekek és felnőttek deportálása.

Lehet, hogy Putyinnak vagy a Kreml urainak a szovjet birodalom rekonstruálása, vagy valamilyen hasonló geopolitikai rémálom megvalósítása a végső célja – és ezzel annál is inkább számolnunk kell, mivel a Kreml hivatalos politikája mind a mai napig az a 2021 de­cemberében meghirdetett program, amely a nyugati szövetségi rendszer, mindenekelőtt a NATO felszámolását, vagy legalábbis a kelet-európai államok kilépését követelte. Mégis, az, ami az elmúlt egy évben a szemünk előtt kibontakozott, legelsősorban is etnikai motivációjú területszerző háború, melynek hajtóerejét, társadalmi támogatottságát az orosz felsőbbrendűség tudata, s az abból táplálkozó perverz történelemszemlélet és ideológia adja. Ettől a konstrukciótól az ukrán nemzet mélységes megvetése, nem létezőnek tekintése, az ukránok emberi mivoltának a tagadása éppúgy elválaszthatatlan, mint a papírlap egyik fele a másiktól. Tudjuk azt is, hogy csak az eddig feltárt tények, összegyűjtött adatok alapján nincs olyan tétel a háborús és emberiesség elleni bűncselekmények katalógusában, amit az orosz hadsereg ne követett volna el. Az, ami az elmúlt egy évben az oroszok által megszállt területeken zajlott, lényegét – indítékait és módszereit – tekintve nem sokban különbözik mindattól, amit 1992 márciusától Srebrenica 1995. augusztusi elfoglalásáig Boszniában, vagy 1999 elején Koszovóban a Belgrád által támogatott, illetve a közvetlenül általa irányított katonai és kar­hatalmi egységek műveltek. Csak a mértékben. Csak Mariupolban a civil áldozatok számát 75 ezerre becsülik.

De Ukrajna nem esett el egy évvel ezelőtt. Hadserege tavaly kora tavasszal néhány hét alatt elűzte az orosz hadsereget Kijiv közeléből és az északkeleti országrészből, aztán két újabb hullámban is visszaszorította őket, szeptemberben Harkiv környékéről, októberben pedig a délnyugati Herszon megyéből. Mindeközben az ország súlyos veszteségeket szenvedett el: ma egyötöde orosz megszállás alatt áll, s ez lényegesen több, mint a 2014-ben elvesztett területek összessége. Az orosz erők az ellenőrzésük alá vonták az Azovi-tenger partjának széles sávját, s így közvetlen szárazföldi összeköttetést teremtettek a Donbasz általuk birtokolt része és a megszállt Krím között. De e veszteségek, és minden egyéb, emberfeletti nehézség ellenére Ukrajna működő állam maradt.