A győztes fordulatról beszél, éppen úgy, mint hónapokkal ezelőtt a dunaföldvári és a soproni részsikerei után. Ez persze természetes, elvégre a 2006 utáni vesszőfutást és a 2010-es agyagba döngölést követően a szocpártban minden apró örömöt ki akarnak élvezni. Ennek láttán ősszel jobbára csak a szánkat húztuk (lásd: Gyenge jelek, Magyar Narancs, 2012. október 11.), mondván, egy időközi önkormányzati és egy általános országgyűlési választás között ég és föld a különbség, az előbbi jó eredménye nem garantálja az utóbbin vágyott diadalt. Azóta viszont sok minden történt az ellenzéki térfélen - megjelent az Együtt 2014 Bajnai Gordonnal, amely rövid úton elkönyvelhette első kudarcát, minekutána az LMP nem kíván az MSZP-vel és senki mással sem, akinek a szocialistákhoz köze van, kooperálni -, de bizonyossá csak az vált, ami azért eddig is tudható volt: Orbánt vagy az MSZP győzi le, vagy senki. Pontosabban: lehetősége a győzelemre rajta kívül nincs igazából senki másnak. "Taktikai" okokból a nyilvánosság előtt persze el lehet játszani, hogy tulajdonképpen nem a szocpárt viszi a prímet, de ezzel aligha téveszthető meg bárki is. Például azért, mert - kétségbeejtő vagy sem - a szocpárt létezik. Meg azért - szomorú vagy sem -, mert a szocpárt nem puszta internetes hype, hanem élő szervezet háttérintézményekkel, alapszervekkel, plakátragasztó, cédulagyűjtő aktivistákkal.
Aki a kizárólag a moralizáló politikai publicisztikákban és politikusi nyilatkozatokban létező virtuális világot nem téveszti össze a valósággal, az láthatja, hogy az MSZP-vel újra megtörténik az, ami megesett vele 1992-1994, 2000 és 2002 között, és ami megesett a Fidesszel és Orbán Viktorral is 2007 és 2010 között. Számított valamit is 1994-ben Horn Gyula múltja? Érdekelte a jobboldali közönséget 1998-ban Orbán múltja? Hát a baloldaliakat 2002-ben a Tocsik-ügy? És a hárommillió Fidesz-szavazót 2010-ben az Országimázs Központ, az Orbán-bányák, a Simicska-birodalom vagy Tokaj szőlővesszeje? A volt kormánypártokat, amelyeket a leváltásukkor a hányingerig utált a szavazókorú népesség többsége, és minimum kiábrándult belőlük korábbi szavazóik nem csekély hányada, az évek múltával mind többen tanulták meg újra elfogadni. Mert, akármennyire is frusztráló, nem volt más, akiről elképzelhető volt, hogy adott helyzetben képes az ország problémáival valamit kezdeni. Semmi nem utal arra, hogy 2014-ben - már ha egyáltalán elvergődünk odáig - nagyon másként alakul majd. Szolnok előtt sem az volt a kérdés, hogy Bajnai Gordon, ha miniszterelnök-jelölt lesz, ténylegesen melyik pártnak lesz a jelöltje. Hanem az, hogy az adott esetben ismét lehetőséghez jutó volt kormánypártnak lesz-e elég ereje és kellő tartása ahhoz, hogy ezúttal ne szarjon a ventilátorba. 2002 és 2010 után nem volt, még ha az előbbi garnitúra nem is oly látványosan reccsentett a forgó lapátok közé, mint a 2010 utániak. Ez van.
