Innen kiradírozott, oda még beírt, vagy inkább onnan is radírozott, de már nem dolgozik, végzett, vagy csak nem tud odafigyelni, dohog, hogy mi van ezzel a HÖOK-kal, most mit pampognak a tandíj miatt, mikor ő megmondta nekik jó előre, meg az nem is tandíj. Odakinn az utcán diákok tüntetnek, lefoglalnak két hidat, szellemes transzparenseket cipelnek, úgy tűnik, nem hagyják magukat - nincs ember az országban, aki nem nekik szurkolna, hajrá, Petőfi híd! A képviselői irodaházból kilépők behúzott nyakkal, sunyi mosollyal iszkolnak az újságíró elől, aki arról érdeklődik, hogy most van tandíj, vagy nincsen. Nincsen tandíj, ez nem olyan, mint az volt, nem lehet összehasonlítani a dolgokat, arra nem volt erkölcsi alap, ilyeneket mondanak, hazudnak, és ők is tudják, hogy ez látszik is rajtuk. Ott az arcukon a sértettség, hogy miért engem piszkálnak ezzel, amikor semmi közöm hozzá; nem értik. Nem értik az egészet, csak csinálják.
Ezzel együtt szükséges, bár teljesen hiábavaló lajstromba venni a Fidesz összes hazugságát, amit az elmúlt huszonkét esztendőben a tandíjról, a felsőoktatásról összehordott. Nincs értelme, mert a notórius hazudozásnál jóval többről van itt szó. Ne tartsuk magunkban: tudatos pusztító munkáról, mindközönségesen rombolásról. Nincs értelme előhozni tehát akkor sem a hazugságokat, ha az egyik közülük, az, amelyiket a Fidesz-retorika történelemnek hazudott és jó adag eufemizmussal "szociális népszavazásként" szeret emlegetni, a demokratikus Magyarország történetének legaljasabb átverése volt, minden hazugságok hazugsága. Amikor mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a magyar állam pusztán saját erejéből képtelen az eljövendő generációk szempontjából is megnyugtató felsőoktatást csupán egyedül finanszírozni, akkor jött a Fidesz azzal, hogy de tud. Még azt sem mondhatjuk, hogy elhitette volna a szavazókkal: tényleg lehet abból választaniuk, hogy akarnak-e fizetni valamiért, vagy nem akarnak. Csupán kihasználta a regnáló kormány végtelenül alacsony elfogadottságát. Százszor elmondtuk, álkérdés volt a tandíjra vonatkozó (mint a többi is), arról énekeltették meg az elégedetleneket, hogy szeretik-e a Fletót. S ezért semmi sem volt drága. Persze ez omlik most egyfelől érdemeik szerint, másfelől korántsem eléggé a fejükre - a sár, a saruk. Vannak, akik nagyon bíznak a diákokban, vannak, akik áttörést remélnek, hogy végre megmozdult Orbán ellen az ifjúság. Osztozunk bizalmukban, hajrá, Petőfi híd, de fontos elmondanunk, hogy másról van itt szó. Lásd mint fenn: rombolásról.
Hiába ugyanis a nem tandíj nevű tandíj, ha az állam egyszerűen kivonja a pénzét a felsőoktatásból - meg kéne nézni például európai szinten, hogy hol mennyit pakolnak bele. Itt inkább kiveszik, hogy ott egye meg a fene az egészet, dőljön be úgy, ahogy van, keressék a boldogulást máshol az aktorai. S ha bedőlt, bevetik majd sóval, és ráépítik a saját oktatási rendszerüket, jöjjön a sok kisebb vagy éppen nagyobbacska Nemzeti Közszolgálati Egyetem, jöjjön a sok saját célra előállított egyforma fiatal, s ha az államnál helyezkednek el, még el is engednek valamit a szép iskolaévek alatt felhalmozott adósságukból. Nemcsak az alacsonyabb néposztályok soraiban - a tankötelezettség béka segge alá szorításával -, de feljebb, az iskolázottabb rétegek közt sem gondolkodó egyedekre van szüksége az Orbán-rendszernek, hanem, ne féljünk kimondani: alattvalókra.
Mert az Orbán-rendszer pontosan az, aminek látszik. Ám az idő nem az efféle rendszereknek kedvez, csakhogy míg megoldja a dolgokat, addig kifut pár kirekesztett évfolyam.
