Épp ideje volt, hogy a világ, de legalább Európa felismerje ezt, és leboruljon a magyarok és az ő jelenkori kormányuk meg kormányfőjük teljesítménye előtt. A magyarok erőfeszítésének és a kormány politikai teljesítményének köszönhetően vannak arra utaló jelek, hogy a világórát Európában egyre többen a magyar időhöz igazítják vagy fogják igazítani – erről például Kövér László házelnöktől értesültünk. Magyarország Orbán Viktor vezetésével élen jár az európai civilizáció megújításában – ezt a kormánymédiából tudhatjuk. „Magyarországnak mára olyan tekintélye és tisztelete lett Európában és a világban, amilyen száz éve nem volt, elismerik az ország vízióját, vezetőjét és azt, hogy az ország sokkal fontosabb szerepet játszik Európában, mint ami például a méretéből, lakosságszámából vagy gazdasági erejéből adódna.” Ezt egy külügyminisztériumi államtitkár mondta a 444.hu tudósítása szerint. Összegezve: az évszázados kishitűség után (amit idegenek, engedékenyebben: idegenszívűek vertek a magyarokba) végre felemelt fejjel, egy harci kutya elszántságával vetjük szilárd tekintetünket a jövőbe. Mert többé nem félünk kimondani, „hiszen már mindenki látja: Magyarország a hegyen épült város, és köztudott, hogy azt nem lehet elrejteni. Nőjünk fel ehhez a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi, mély és magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk”, ami „az összezavarodott, tájékozódását vesztett és végzetes bajoktól gyötört Európát” is megmentheti – mindezekről pedig (inkluzíve a kutya harcossága) maga a Nagy Reformer, Európa erős embere, a nemzet vezetője biztosította népét szónoklataiban.
Magyarország mennyország.
Apró szépséghiba, hogy ezeket kormánypárti politikusok mondják magukról, nem pedig róluk, a munkájukról mondja a külföld vagy akár hazai ellenzékük. Az abszurdig fokozott öntömjénezés részben kommunikációs hadművelet – egyrészt a művelt világ mind leplezetlenebb és mélyebb megvetését kell ily módon kompenzálni legalább a hardcore szavazók megnyugtatásáért, másrészt szolgálja az egyre szemérmetlenebb lopás megideologizálását is (például a „keresztény szabadság” előrángatása – ami e formájában a 2010 előtti magyar nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy a „minden az enyém, amire csak rámutatok, mindent megtehetek, amit csak akarok” szabadsága). Ám Orbánéknak mintha tényleg nem volna elég elvbarátaik (a Salvini- meg Strache-féle kalandorok) csodálata. Mint amikor – jól ismert hazai példával élve – hatodvonalbeli művészek (írók, színészek, zenészek stb.) szopják le kölcsönösen egymást, majd szapulják együtt tökéletes összhangban világhírű pályatársaikat, mondjuk a „nemzeti értékek” képviseletét számon kérve rajtuk – miközben majd megdöglenek az általuk támadottak elismerő pillantásáért. Orbán is hasonlóra vár. A „hanyatló”, „dekadens” Nyugat dicséretére, vagy legalább megértésére – mert mégis csak az lenne az igazi… Ezért ült le és csinált hülyét magából (és, ne ámítsuk magunkat, mindannyiunkból), amikor tavasszal Bernard-Henri Lévynek (a beszámolók szerint) kimerítő részletességgel tárta fel a lelkét. De a másik fél ilyenkor legfeljebb egy korlátlan hatalomhoz jutott zavaros fejű akarnokot lát. Nincs megértés, csodálat meg végképp nincs. Úgy képzeljük, hogy ez szörnyű érzés lehet annak, aki kiválasztottnak hiszi magát. Mi marad hát neki? Az infantilizmusba hajló öndicséret minden elképzelhető módon, és a frusztrációt levezető erőszakosság. Ennek vagyunk tanúi nap mint nap.
