Minthogy ebben az országban nincs ember, aki ne szurkolt volna a Londonban versenyző magyar olimpikonoknak (és ha van, hát mondd már), lapunk sincs abban a helyzetben, hogy bármilyen módon reflektáljon a magyar olimpiai bajnoki címek és helyezések nyomában fel-felhorgadó gonosz hisztériára, amely most a drukkolás (mások drukkolásának) a hőfokát vizsgálva jelöli ki a nemzet ellenségeit. Például arra a megátalkodottra, aki akkor sem bírta megállni a zsidózást, amikor a magyar aranyakról adott elő valami könnyes-taknyos történetet (aminek természetesen ő volt a főszereplője: hogy ő hogy szokott zokogni, ha magyar nyer). Vagy a másikra (ilyenből több is volt), amelyik Orbán nyolcát Gyurcsány hármával versenyezteti, és mint kutya a gazdinak a papucsot, a szájában vinné az összes magyar érmet a kormányfő cipőorra elé. A harmadikra, aki a magyar sikerek magyarázataként ezt a mondatot találta leírni: "Akik a titok nyitját keresik, megtalálják a magyar alaptörvényben". (Seszták Ágnes ezt úgy értette egyébként, hogy a sikeres szerepléshez a stabil családi háttér elengedhetetlen volt, amiben akár igaza is lehet: de bajnokaink harmonikus családi élete vajon miért az alaptörvénynek köszönhető, túl azon, hogy minden szép és jó az alaptörvénynek és Orbán Viktornak köszönhető?)
A szellemi és lelki leépülés ezen súlyos tünetei, bár kétségkívül a leromlás pályáján haladó egyént sújtják leginkább, kellemetlenek lehetnek a külvilág számára is. És mivel eléggé közel tűnünk lenni ahhoz az állapothoz, amikor a magyar olimpiai sikerekről kizárólag a kollektivizmus és a nacionalista téboly nyelvén lehet megszólalni, és amikor a politika ezeket végképp elorozná, meg kell jegyezzük a következőket.
Egy. A "sportsikerekből" semmi nem következik arra a nagyobb nemzeti közösségre nézve, amelynek a bajnokok a tagjai. Se jobbnak, se rosszabbnak nem minősítik e közösséget. A "sportsikerek" biztos, hogy sokat elárulnak arról, hogy az adott állam hogyan, milyen ügyesen és milyen erőforrások mozgatásával szervezi az élsportját. Még az is lehet, hogy a sportsikerekből valami következik az illető ország gazdasági, politikai rendszerére vonatkozóan. De hogy az a fasza haza, ahol sok az olimpikon, az meg az unfasza, ahol kevés, no, az biztosan nem igaz. A legtöbb olimpiai aranyat ennek az országnak a sportolói Helsinkiben szerezték, oszt' ki sírná vissza 52-t? Vagy: ha önök választhatnának a 12 érmet nyert Belarusz és az egy szem ezüstérmes Portugália, vagy a betliző Ausztria között - hol legeltetnének inkább tehenet? Na ugye. Az persze, hogy a politika ne telepedjen rá a sportra, józan ésszel nem elvárható: ha itt némi visszafogottságra számíthatnánk országunk vezetőitől, például csak annyira, hogy Kósa Lajos debreceni polgármester ne úgy viselkedjen, mintha Gróf Kósa fordította volna a saját pénzét Risztov Éva felkészülésére, már jó lesz. Annál is inkább, mert az a vita, hogy mibe kerültek a nagyobb közösségnek a mostani sikerek, és mit áldozzunk a következőkre, valamint hogy helyes irány-e úgy a sportfinanszírozásban, mint az élsport (és a foci) politikai felhasználásában a 60-as évek Magyarországának gyakorlatát becélozni, sajnos nem lesz megspórolható.
Kettő. Az (él)sportban ezer jó dolog van. Jó benne az, hogy egyenlő feltételek mellett szigorú és megkérdőjelezhetetlen hierarchiát teremt, vagy legalábbis törekszik rá. Jó benne az, hogy jó nézni. Ezerféle formájú, súlyú, felépítésű, színű emberi test excellál valamiben; és a maga módján mindegyik szép, a 161 kilós iráni Behdad Salimitól (akit mintha a Gilgamesből szalasztottak volna) a csontkollekció magasugró lányokon és a dél-amerikai indián bokszolókon keresztül a két földönkívüliig, Usain Boltig és a 800-as Rudesháig. Jó benne a leplezetlen, mert leplezhetetlen érzelmek azonos idejű nézése. Ha tehetik, ne mulasszák el azt a színházat megtekinteni a világhálón, amikor a kazah Szvetlana Podobedova azonos összetett eredménnyel (291 kg), de könnyebb testsúllyal megnyerte az orosz Natalija Zabolotnajával szemben a 75 kilós súlyemelést; és próbálják megfejteni, hogy a nagy sírás-rívásban és a nagy boldogságban ki az orosz, ki a kazah és miért. Vagy nézzék meg még egyszer, hogy mi volt Berki Krisztián és mi Louis Smith arcára írva Berki pontszámának közlése pillanatában - és hogy aztán ez a két ember hogyan bánt egymással. De a legjobb az élsportban mégis az, hogy az összes emberi cselekvés közül a leginkább önmagáért való. Tökéletesen haszontalan és tulajdonképpen teljesen értelmetlen tevékenység - a szó eredeti jelentése is ez: valaki önmagát szórakoztatja -; az igazi sportrajongót a magas szinten űzött bármi le tudja nyűgözni.
És ezért volt, hogy annyira élveztük Londont - a mostaninál barátságosabb, szelídebb, fairebb és izgalmasabb olimpiát még nem láttunk. És ne hagyják magukat zavartatni a továbbiakban sem. Nem nyertünk háborút, mert nem háború volt.
