Hamis minden ízében

A szerk.

Október 23-án elfogtunk egy marslakót, körbeálltuk, és megkérdeztük tőle, mi jó honfiak: no, szemüveges barátunk (kicsinyded, szemüveges ürge volt, mondhatni nyüzüge), mit ünneplünk mi itt ma ilyen nagy sokadalomban?

A marslakó, érezhető tisztelettel a hangjában teketóriázás nélkül vágta rá: a buszok világnapját! S nem állt meg itt: sokfelé jártam én a galaxisban, még a Vénuszon is, sőt, magam is űrbusszal járok, de ennyi buszt még nem láttam egy helyen. Buszerdő, busztenger, buszhegyek… Elengedtük, hadd fusson, föl is szállt az első buszra.

Október 23-a a sajtóban (voltaképpen ideértve függőt és függetlent) a számok bűvöletében jelent meg, a propaganda 300–400 ezres tömeget vizionált oda (az úgynevezett békemenetre és a kormánypárt központi rendezvényére), ahol tizedannyian sem voltak; persze még így is rengetegen. Az egyéb sajtótermékek pedig arról értekeztek, hogy Orbán Viktor hívei hosszú évek ácsingózása után kaptak végre egy igazi tömegrendezvényt a gazditól, ahol végre kiüvölthették magukból az összes fájdalmukat: Gyurcsány. S ahol maga Orbán is kiüvölthette (egyre nehezebben megy ez neki, most már az elején is csak az erőlködés ütött át a hangján) a saját fájdalmát: Gyurcsány. S még egyszer: Gyurcsány meg a kommunisták. Értsd: Washington, Brüsszel és per Gyuri bácsi. A nagy beszéd látható szándéka szerint erőteljesnek, hovatovább fenyegetőnek íródott, csak épp megbicsaklott valamin, pont a legkendőzetlenebb fenyegetésen. Ott, hogy „Lassan mondom, hogy mindenki megértse: soha nem fogjuk elfelejteni nekik!” – tudniillik a 2006. október 23-i rendőri fellépést. Az orbáni retorika szerint szemkilövetést, lovasrohamot, meg mindent, amit ilyenkor szoktak mondani.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.