A marslakó, érezhető tisztelettel a hangjában teketóriázás nélkül vágta rá: a buszok világnapját! S nem állt meg itt: sokfelé jártam én a galaxisban, még a Vénuszon is, sőt, magam is űrbusszal járok, de ennyi buszt még nem láttam egy helyen. Buszerdő, busztenger, buszhegyek… Elengedtük, hadd fusson, föl is szállt az első buszra.
Október 23-a a sajtóban (voltaképpen ideértve függőt és függetlent) a számok bűvöletében jelent meg, a propaganda 300–400 ezres tömeget vizionált oda (az úgynevezett békemenetre és a kormánypárt központi rendezvényére), ahol tizedannyian sem voltak; persze még így is rengetegen. Az egyéb sajtótermékek pedig arról értekeztek, hogy Orbán Viktor hívei hosszú évek ácsingózása után kaptak végre egy igazi tömegrendezvényt a gazditól, ahol végre kiüvölthették magukból az összes fájdalmukat: Gyurcsány. S ahol maga Orbán is kiüvölthette (egyre nehezebben megy ez neki, most már az elején is csak az erőlködés ütött át a hangján) a saját fájdalmát: Gyurcsány. S még egyszer: Gyurcsány meg a kommunisták. Értsd: Washington, Brüsszel és per Gyuri bácsi. A nagy beszéd látható szándéka szerint erőteljesnek, hovatovább fenyegetőnek íródott, csak épp megbicsaklott valamin, pont a legkendőzetlenebb fenyegetésen. Ott, hogy „Lassan mondom, hogy mindenki megértse: soha nem fogjuk elfelejteni nekik!” – tudniillik a 2006. október 23-i rendőri fellépést. Az orbáni retorika szerint szemkilövetést, lovasrohamot, meg mindent, amit ilyenkor szoktak mondani.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
