A megjelent képviselők így a napirendről sem szavazhattak, vagyis a Jobbik kezdeményezéséig (amit minden ellenzéki frakció támogatott), miszerint a levélben megejthető szavazás lehetőségét terjesszék ki valamennyi nem Magyarországon élő magyar állampolgárra, el sem jutottak. A frakciók vezérszónokai persze elmondhatták a magukét, de a választási eljárásról szóló jogszabály változatlan maradt: levélben továbbra is csak az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok (azaz döntően a szomszédos országokban élő magyarok) voksolhatnak, míg az állandó magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgároknak (döntően az utóbbi években tömegével Nyugatra kivándorolt honfitársainknak) esetenként több száz vagy akár ezer kilométert kell(ene) utazniuk ahhoz, hogy leadhassák szavazatukat. (Az itthoni lakcímmel nem rendelkező állampolgárok közül kedd délutáni adatok szerint 270 ezren regisztráltak a kvótareferendumra. A legtöbben Romániából, 133 700-an, de arányaiban nem marad el ettől a szerbiai magyar állampolgárok hajlandósága sem, onnan 36 300-an jelezték részvételi szándékukat. A kormány reményei szerint ez máris 270 ezer „nem” szavazat – és aligha tévednek nagyot.)
Halász János frakcióvezető-helyettes arról beszélt, hogy a Jobbik–MSZP-összeborulás oka az október 2-i kvótareferendum ellehetetlenítése. Ez a magyarázat még a kormány népszavazási kérdésénél is értelmetlenebb. Hiszen Orbán Viktor ambíciója – aki szokásához híven egyre csak emeli október 2. tétjét – immár az, hogy érvényes szavazáson győzzön elsöprő fölénnyel az álláspontja, vagyis a Brüsszel szorgalmazta „kényszerbetelepítés” elutasítása. Márpedig a népszavazás akkor érvényes, ha azon a választásra jogosultak legalább fele plusz egy fő érvényes „igen” vagy „nem” szavazatot dob az urnába. (És például nem satírozza ki mindkét rubrikát.) A kormány képviselte „nem” álláspont fölényén érdemben nem változtatna az sem, ha ad absurdum valamennyi Nyugatra emigrált magyar állampolgár igennel voksolna – ellenben érvényes szavazataikkal közelebb segítenék Orbánt meghirdetett célja eléréséhez. Az az érv tehát, hogy a kivándoroltak levélben szavazását sürgetők „ellehetetlenítenék” a kvótareferendumot, fából vaskarika – a Fidesz még arra sem veszi a fáradságot, hogy hihetőbbet hazudjon.
Ebből következően viszont önámítóan hamis az a vélemény is, mely szerint a Fidesz mostani lépését a félelem motiválja: hogy tudniillik a NER-ből emigráló százezrek többsége biztosan Orbán ellen szavazna, ezért kell minél inkább megnehezíteni a részvételüket. Hisz október 2-án, mint levezettük, a kormány érdeke éppen a minél nagyobb részvétel. Ha valamitől tényleg tart a Fidesz, az legföljebb a 2018-as általános országgyűlési választás. A 2014-es adatok tükrében azonban egyik ellenzéki párt helyében sem alapoznánk választási stratégiát a kivándoroltak szavazási hajlandóságára. (Reprezentatív felmérés nincs ugyan erről, de eddigi ismereteink alapján a kivándorlóknak általában van Magyarországból elegük – még ha súlyos döntésük meghozatala nem is független a 2010 óta regnáló NER-től –, és érdemi javulást az általuk belátható jövőben nem remélnek. Sem a Fidesztől, sem a jelenlegi ellenzéktől.)
De tegyük föl, hogy Orbán tényleg tart a több százezernyi kivándorolt magyar választópolgártól. A győzelmi esélyeit mindig is túlbiztosítani igyekvő Orbántól logikus lépés lenne az ő választóijog-gyakorlásuk korlátozása, hiszen így egy rizikófaktorral kevesebbel kell számolnia 2018-ban. A biztos diadallal kecsegtető közvélemény-kutatási adatok mellett vannak olyan mutatók is (például az Orbánt elutasítók vagy a kormányt korruptnak tartók nagy száma), amelyek rávilágítanak a NER ingatagságára. Azt ugyan senki nem tudja megmondani, hogy mikor és mi lesz az, ami beindítja a láncreakciót, abban viszont majd’ mindenki biztos, hogy az orbánizmus összeomlása rendkívül gyors lenne. Nem kizárható eleve tehát az a választási szituáció, amelyben nemhogy százezernyi, de ezres nagyságrendű szavazaton múlik a kormányváltás. (Volt már erre példa 2002-ben.)
Ám akárhonnan nézzük is a külföldön élők szavazási lehetőségeit, egyvalami egészen biztos: a választási eljárásról szóló törvény különbséget tesz magyar állampolgár és magyar állampolgár között, ráadásul a magyarországi lakhellyel rendelkezők kárára. Vajon miért?
Amennyire nem bizonyítható egzakt módon az alábbi válasz, annyira magától értetődő is a miniszterelnök több évtizedes politikai gyakorlatának ismeretében: bosszúból. Az 1956 óta nem tapasztalt, és már most is komoly gazdasági gondokat okozó tömeges kivándorlás ténye ugyanis minden egyes percben a NER, azaz Orbán Viktor víziójának és teremtményének az elfogadhatatlanságára és kudarcára emlékezteti az országot; és ami szörnyűbb: őt magát is. (Hiszen hovatovább egyetlen olyan család sem akad, amelyik ne lenne a kivándorlási hullám érintettje.) A szülőföldjüket elhagyó százezrek minden egyes tagja árnyként vetül a nemzeti giccs jegyében egybeterelni kívánt Magyarországra; arra a képre, amely elsősorban Orbán lázálmaiban létezik, és amelynek a valóságba átültetéséért ő maga mindenre kész.
Orbán állt már bosszút liberálisokon és mérsékelt jobboldaliakon, gazdagokon és szegényeken, zsidókon és cigányokon, anyaországi és határon túli magyar szervezeteken, Szegeden és Budapesten, vagyis mindenkin, aki valaha is elutasította eszement politikáját akár ösztönösen, akár tudatosan. Ez a kör bővült most a Nyugatra kivándorlókkal.
