Annak az indoklásába most nyilván nem fogunk belemászni, hogy miért nem tüntethet ki egy jól nevelt, tapintatos, kedves, szerető haza olyan mondatokat „példaértékű újságírói teljesítményként”, amelyek a haza polgárainak vagy egyáltalán, embereknek egyes csoportjait – pusztán e csoportok feltételezett vagy valós identitása miatt – durva szavakkal becsmérlik, megfélemlítik, eltagadják nemcsak a jogaikat, de emberi mivoltukat is, sőt a megölésüket is kívánatos, ámbátor sajnálatos módon végre nem hajtható cselekedetnek tüntetik fel.
Nagyon helyes, hogy ha ez a baleset megtörténik, egészen pontosan romlott, aljas emberek alig titkolt provokációs szándékkal megteszik ezt, azaz hivatalos állami elismeréssel díjazzák az ilyen mondatokat, akkor sokan felemelik a szavukat. Minden tiszteletünk azoké, akik emiatt visszaadták a lovagkeresztjüket. Felháborodásukat nagyra értékeljük, sőt az a meggyőződésünk, hogy erre az általánossá váló felháborodásra fogjuk majd alapozni köztársaságunk újjáépítését.
De valóban a korábbi lovagkeresztek visszaküldése lenne a tiltakozás legtartalmasabb formája?
Ezeket a most visszaküldött kitüntetéseket a magyar állam, a magyar köztársaság adta annak idején megannyi érdemdús polgárának. Nem kétséges, Bayer kitüntetői bemocskolták a magyar államot, és vele bemocskolták egy kicsit a hazát is, és ez tűrhetetlen – de a korábbi, általuk be nem mocskolt kitüntetésekről lemondani azt is jelenti, hogy lemondunk a magyar államról is. Hogy saját magunkat zárjuk ki belőle; hogy a hazát otthagyjuk nekik. Pedig éppen hogy vissza kell tőlük venni.
Kiáltsa minden kitüntetett és ki nem tüntetett, hogy Bayer kitüntetői takarodjanak! Küldje vissza minden kitüntetett Orbán mostani, bemocskolt kitüntetéseit! Vigyék magukkal, amikor mennek. Hiszen ezek, végső soron épp azért, mert kitüntették Bayert, úgyis mennek. A haza marad. Mi is maradunk.
