Orbán Viktor Facebook-posztban üdvözölte a „fedélzetre” visszatérő régi bajtársat, s egykori kancelláriaminiszterének (1998–2002) landolását „eddig példa nélkül álló egyetemi fejlesztési program”, s az erre szánt impozáns összeg (1500 milliárd) belengetésével tette vonzóbbá. A friss kormánybiztos a feladatot örömmel és meghatottan elvállalta, és a Népszavában nyomban ki is jelentette, hogy az „egyetemek nem lehetnek politikai csatározások színhelyei”.
Gyönyörű, bátor szavak! Értékükből levon valamicskét az a tény, hogy a „politika” – mert hát mi másnak is nevezhetnénk azt, ha a törvényhozás törvényt alkot, a kormány meg kormányoz – épp most barmolt szét durván vagy egy tucat egyetemet, alkalmasint véglegesen. A rapid, zsarnoki módon kierőszakolt modellváltás célját és talán fő értelmét épp az egyetemfenntartó alapítványok névsorát böngészve fejthetjük meg: megannyi aktív és kiérdemesült (orbánista) politikus. Stumpf alighanem azt értette „politikai csatározáson” (amelytől testével óvni kívánja a felsőoktatást!), amikor a színművészetisek egyetemük autonómiájáért küzdenek, vagy más egyetemi polgárok azon aggodalmuknak adnak hangot, hogy intézményük „átalakításának” leplezetlenül politikai motivációi vannak. Annak mindenesetre eddig nem észleltük nyomát, hogy Stumpfnak baja lenne azzal a nyers voluntarizmussal, amelyet a Telex tudósítása szerint a szegedi egyetem rektorhelyettese így jellemzett kétségbeejtő beletörődéssel: „Amit nyilván mindannyian tudnak, hogy ha egyszer a miniszter úr reggel úgy ébred, vagy a miniszterelnök úr, hogy holnaptól minden egyetem alapítványi, akkor úgy lesz.”
Tényleg, minek ide politika?
Ám lehet, hogy tévedünk! És éppen Stumpf lesz az, aki helyretolja a felsőoktatásban kizökkent időt?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
