A szerk.

Ide az örökléttel!

A szerk.

Ilyenkor év vége felé az ember szinte önkéntelen késztetést érez arra, hogy visszatekintsen az elmúlt esztendőre, s felidézze annak legemlékezetesebb, önmagukon s a percnyi fontosságon túlmutató, akár örök tanulságot hordozó momentumait. Idei utolsó lapszámunknál keresve sem tudnánk az effajta számvetésre jobb alkalmat biztosítani.

Talán tévedünk, talán csak a fantáziánk ragadott el minket, de 2021 jeles pillanatai közül is kiemelkedik a Fidesz november közepén tartott, ünnepi, 33. kongresszusa, s annak is legmagvasabb beszéde.

A kongresszusra készülődés izgalmas napjaiban nyilván számos kérdés megfogalmazódott a küldöttekben. Gyanítjuk, ezek között lehetett az is, hogy – bár bizalmuk a pártvezetésben töretlen – vajon mennyi ideig tart még hazánk e kivételesen szerencsés korszaka, melyet épp a kongresszusát tartó párt fémjelez? Pőrén fogalmazva: meddig maradunk még? Meddig lesz még hatalmon a Fidesz, és meddig leszek én? A rendezvény fő szónoka pedig – talán a hallgatósága s őközötte rezgő politikai-lelki harmónia hullámain – megérezte ezeket a kételyeket. Orációjának bevezetőjét ugyanis a következő kérdésnek szentelte: „Miért vállaltam el mégis?” Már tudniillik az elnökséget, immár sokadszor is. Azért, mert „úgy látom, az első 33 év, minden, ami eddig történt, csak bemelegítés volt. …csak a kezdet, csak felkészülés az igazán nagy dolgokra, amelyek várnak ránk” – érkezett a kompromisszumot nem ismerő válasz.

Nos, a frappáns megfogalmazás kétségkívül tartalmaz bizonyos humoros felhangot, azon belül is a pártkongresszusi humor válfajából, de belső kacajunk elültével mégiscsak maradhatott a hallgatóban valami, ami nem hagyja nyugodni őt; egy kis továbbgondolni-való az amúgy is emelkedett ünnepi időszakra. Mint amikor a gyermeket a résre csukott ajtón kiszűrődő fényhez csalja a csengőszó, s a szobába lépvén, a csodálatosan feldíszített fa, a megannyi ajándék, s szülei boldog arca fogadja…

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.