Talán tévedünk, talán csak a fantáziánk ragadott el minket, de 2021 jeles pillanatai közül is kiemelkedik a Fidesz november közepén tartott, ünnepi, 33. kongresszusa, s annak is legmagvasabb beszéde.
A kongresszusra készülődés izgalmas napjaiban nyilván számos kérdés megfogalmazódott a küldöttekben. Gyanítjuk, ezek között lehetett az is, hogy – bár bizalmuk a pártvezetésben töretlen – vajon mennyi ideig tart még hazánk e kivételesen szerencsés korszaka, melyet épp a kongresszusát tartó párt fémjelez? Pőrén fogalmazva: meddig maradunk még? Meddig lesz még hatalmon a Fidesz, és meddig leszek én? A rendezvény fő szónoka pedig – talán a hallgatósága s őközötte rezgő politikai-lelki harmónia hullámain – megérezte ezeket a kételyeket. Orációjának bevezetőjét ugyanis a következő kérdésnek szentelte: „Miért vállaltam el mégis?” Már tudniillik az elnökséget, immár sokadszor is. Azért, mert „úgy látom, az első 33 év, minden, ami eddig történt, csak bemelegítés volt. …csak a kezdet, csak felkészülés az igazán nagy dolgokra, amelyek várnak ránk” – érkezett a kompromisszumot nem ismerő válasz.
Nos, a frappáns megfogalmazás kétségkívül tartalmaz bizonyos humoros felhangot, azon belül is a pártkongresszusi humor válfajából, de belső kacajunk elültével mégiscsak maradhatott a hallgatóban valami, ami nem hagyja nyugodni őt; egy kis továbbgondolni-való az amúgy is emelkedett ünnepi időszakra. Mint amikor a gyermeket a résre csukott ajtón kiszűrődő fényhez csalja a csengőszó, s a szobába lépvén, a csodálatosan feldíszített fa, a megannyi ajándék, s szülei boldog arca fogadja…
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
