Az ötletet már akkor sem röhögte ki mindenki (legyen e tény apró ún. adalék Magyarország romlásához), de a túlnyomó többség még igen. Ehhez persze az is kellett, hogy a jegybanki elnökség társadalmi fontossága és a pozíciót éppen betöltő személy hitelessége összhangban legyen. Az MNB elnökét akkor Surányi Györgynek hívták, és nem mellesleg neki is volt szerepe abban, hogy a rendszerváltozás után az ország nem lett fizetésképtelen, sőt a pénzügyi folyamatok a kilencvenes évek második felében egészséges pályára álltak. Ha manapság, amikor a jegybankelnök leginkább arról ismert, hogy milyen változatos módokon tünteti el a közpénzek közpénz jellegét, valaki azzal állna elő, hogy Matolcsy György dolgozzon csak minimálbérért, a többség megint csak nem értene egyet; alighanem azért, mert Matolcsy a minimálbért sem érdemli meg, s ténykedése a poszt tekintélyét is erodálta. A NER-ben az állami pozíció elnyerése nem annak a függvénye, hogy a pályázók közül ki ténykedhet hatékonyabban a közért, hanem jutalom a Párt és a Vezető iránti lojalitásért, és az onnan érkező utasítások maradéktalan végrehajtásáért.
Innen nézve tökéletesen értjük Vágó Gábor népszavazási kezdeményezésének (az állami vállalatok vezetőinek a bére ne lehessen több a köztársasági elnök mindenkori illetményénél) érzelmi motivációját: az állami társaságok élén szakított sokmilliós fizetések az orbáni klientúrarendszer lényegét szimbolizálják. Nem elég, hogy egész szolgáltatási ágazatokat tesznek tönkre vagy játszanak át a közösből a NER uralkodó rétegéhez (például a közműszolgáltatás vagy az energiaszektor egyes részeit), még pofátlanul sokat is vágnak zsebre mindezért – és ezzel a népítélettel (amelyet a társadalom minimum fele vall) láthatóan senki nem akar vitatkozni. Hirtelenjében nem is emlékszünk arra, hogy volt-e olyan kezdeményezés 2010 óta, ami mögé ennyire egységesen beállt volna az ellenzék (mínusz a Jobbik), talán még a sikeres NOlimpia-kampány sem.
Mégsem tudunk felhőtlenül örülni. A demagógia akkor is demagógia, ha egy adott pillanatban „igazságnak” tűnik is. Nem az a baj, ha egy értő, a köznek valóban hasznot hajtó vállalatvezető fizetése megközelíti a magánszektorbeli bérszintet. Nem az a baj, hogy Surányi György jegybankelnöknek milliós fizetése volt, hanem az, hogy Matolcsy György teljességgel alkalmatlan és méltatlan az MNB elnöki posztjára. Hogy a fölhizlalt állami szektor vállalati vezetői sokkal inkább pártkáderek, mint közszolgák.
A NER előképe a 2008-as „szociális” népszavazás volt, amely kilőtte az oktatási és egészségügyi reform egyes részelemeit. Az a referendum éppoly hazug, álságos és kártékony volt, mint a két évvel később épülni kezdő Orbán-rendszer maga. Mégis sokan bedőltek neki, mert pillanatnyi utálatuk Gyurcsány iránt felülírta a józan megfontolásokat. Bármennyire korrupt is Orbán Viktor rendszere, a magyar államot fölemésztő romlottságát nem lehet véglegesen fölszámolni akkor, ha ellenfelei a könnyebbik utat választják. Mert ha vége lesz is a NER-nek előbb-utóbb, a hamisság velünk marad.
