A Kommentár orbánista kinyírása után ezzel a második olyan elméleti periodika szűnt meg korábbi formájában, amely a kritikus jobboldali (jellemzően a régi MDF és az egykori Fidesz környékéről érkezett) szakértelmiség fóruma volt. Az ilyen jellegű folyóiratok, legyenek bármely világnézethez köthetők is, sohasem döntenek eladási csúcsokat; jellemzően réteglapok, sőt még ezen belül is csak egy igen szűk olvasóközönségre számíthatnak; politikai rendszert vagy kormányt meg pláne nem szoktak megbuktatni. (Még akkor sem, ha például Körösényi András 2007-es remek Kommentárbéli tanulmánya után nehezen érthető, hogyan reménykedhetett bárki is Orbán Viktor jó kormányzásában.) De ha bírálnak, akkor veszélyesek a rezsim szerint.
A bezárkózó negyed-, fél- és egész diktatúrák, autokráciák (nevezze ki-ki tetszése szerint Orbán Viktor egyeduralmát) mindig is tartottak az értelmes gondolatoktól. Még akkor is, ha – mint az eddigi Századvégben vagy Kommentárban – a bírálatok számos darabját tagadhatatlanul jellemezte az „érted haragszom, nem ellened” szándéka. Csakhogy a paranoia, amely egyszerre oka és következménye a hatalom elvesztése miatti félelemnek (s így a bezárkózásnak), az egyeduralom kiteljesedésével egyre kevésbé tűrheti a disszonáns hangokat. Orbán már 1998-as első kormányzásakor, az első éles konfliktushelyzetek után megkezdte visszavonulását hívei körébe. Lelki békéjéhez rendkívül fontos annak a tudata, hogy vezérségét nem kérdőjelezik meg, és a saját közegében különösebb fenntartások nélkül lehetett ő már akkor is az első számú vezető. Ám miután egymás után kétszer is falnak vezette az övéit (2002-ben és 2006-ban), nimbusza még a jobboldalon is megkopott. (El nem hinnék, de Schmidt Mária egy 2006. decemberi népszabadságos cikkében Orwell Jones gazdájához hasonlította a főnököt, azt állítva róla, hogy vegye végre észre mindenki, Jones gazda nem jön vissza. Gyanítjuk, e miatt az elhajlása miatt az igazgató asszonynak azóta is járnia kell a maga Canossáját, bár ezt nyilván be nem vallaná sose.)
Azt, hogy Orbán mindebből mit szűrt le, azt ma már mindenki láthatja. 2006 után először is fölgyorsította a Fidesz megszüntetését; előbb szervezetileg (a polgári köröket felhasználva), majd személyi állományában is. Elegendő végigvenni azt, hogy mi lett (van) azokkal, akik valaha is szóba jöttek Orbán alternatívájaként. Pokorni Zoltánról talán már a XII. kerületiek sem tudnak, holott a polgármesterük; Áder János először Brüsszelbe menekült, majd köztársasági elnökként lett pacifikálva; a nem párttag, de királycsinálónak vélt Stumpf István politikai végkielégítést kapott az alkotmánybírói talárral; az egykor tehetséges Rogán Antal vagy Lázár János pedig szimbólumai lettek a velejéig romlott NER-nek, utóbbi ráadásul körön kívülre is került. És elegendő végigvenni azt is, kik jöttek a Fideszben Pokorniék után – látjuk nap mint nap.
Az orbáni hatalomgyakorlásnak, politikai túlélőmutatványnak tehát nemcsak a külső ellenség (előbb az oroszok, aztán az unió, a nemzetközi nagytőke – a „spekuláns” zsidók – és a bérenceik, a nyugati „kommunisták”, a migránsok.), hanem a belső ellenség állandó fölmutatása is lételeme. A kormánypropaganda kultúrkampfja például, amelynek jobboldali figurák a fő célpontjai, nyilván nem Orbán szándékai ellenére és jóváhagyása nélkül zajlik. E hadjárat jegyében nem kerülhette el a sorsát a jobboldalon az egyenkórusból kilógó Századvég, ez a komoly hagyományú, s a nyolcvanas évekbeli indulásakor a liberális és progresszív baloldali értékeket is büszkén vállaló és valló folyóirat sem (amelynek a megszületésénél Orbán Viktor is ott bábáskodott). Mi több, a 88. számnak az elérhetőségét a megjelenés után tették lehetetlenné. A bűnbak állítólag egy Bod Péter Ákos-tanulmány. Bár a volt jegybankelnök 25 oldalas írásának (Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel) a befogadása némileg meghaladja a Ripost-, Lokál- vagy Magyar Idők-cikkekre fordítandó szellemi erőfeszítés nagyságát, az orbánista vészcsengő bejelzett. Egyszerűen azért, mert a járadékvadászat okán megejtett tárgyilagos NER-leírásával Bod Péter Ákos nem hagy kétséget az olvasóban a rendszer mibenléte felől. Ma ennyi elegendő is ahhoz, hogy egy az államtól, vagy az állam valamely kedvezményezettjéről függő fórum nemkívánatossá váljék.
A rendszer tébolyának nem csak látványos jelei vannak, mint például a nemzetközi bűnözőkkel és agresszorokkal – oroszokkal, közel-keletiekkel, sztánokkal, stb. – való szégyenteljes smúzolás. Hanem olyan, az előbbihez képest pimfnek tűnő epizódok is, mint amilyen a Századvég beszántása. De, ahogy a költő mondta, „mind írva lesznek tettek és beszédek”. Mert ettől Orbánék nagyon félnek. Mindig is féltek.
