Ezzel (valószínűleg) teljessé vált a lehetséges ellenzéki miniszterelnök-jelöltek mezőnye. Az ellenzéki pártok múlt héten megállapodtak az előválasztás legfontosabb feltételeiről is: az egyéni választókerületi jelöltek egy, a miniszterelnök-jelöltek két fordulóban mérkőznek meg, a két fordulót szeptember 18. és október 10. között rendezik, a személyes voksolás alternatívájaként online is lehet majd szavazni és regisztrálni.
Ezek reménykeltő fejlemények, még akkor is, ha demokratikus közéletünkben – beleértve ebbe a nem fideszes sajtó egyes zugait is – nyomban felcsendültek a sopánkodás hangjai is. Két, némileg egymásnak ellentmondó tenorban: az egyik szerint az ellenzéki pártok a következő öt hónapban egymás kicsinálásával lesznek elfoglalva a kormány bírálata helyett, a második szerint nem lesz igazi verseny közöttük, mert a pártvezetők mindent lezsíroztak. És tényleg: az előválasztás visszaüthet akkor is, ha a felek túl sok sebet ejtenek egymáson, és akkor is, ha érdektelenségbe fullad. Egyelőre azonban semmi nem utal arra, hogy bármelyik is bekövetkezne, inkább az látszik, hogy a pártok nagyjából jól lőtték be az arany középutat a versengés és az együttműködés között.
Több versenykorlátozó tényezőt is beépítettek a szabályokba. Civil jelöltek csak akkor indulhatnak az előválasztáson, ha előre megmondják, győzelmük esetén melyik párt frakciójába ülnének be (és a párt el is fogadja ezt). Van ennek értelme? Van: hiszen a képviseleti demokráciát – és épp ez a kormányzati forma az, amivel a mostanit fel szeretnénk, és fel lehet váltani – pártok működtetik, és a frakcióhoz tartozás mégiscsak nyújt valamiféle, ha nem is százszázalékos garanciát a közös döntések tiszteletben tartására, és védelmet az esetleges későbbi árulással szemben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
