Mielőtt belelovalnánk magunkat abba, hogy ütött Orbán Viktor végórája és más marhaságok, pillantsunk körbe a számos fronton, ahol a kormányfőnek, úgy is, mint a róla elnevezett rezsim névadójának és egyszemélyi garantorának, e rezsim védelmében helyt kell állnia, úgyszólván pillanatokkal az országvédelmi terv meghirdetése előtt.
A legizgalmasabb, legborzongatóbb, legátlajosozottabb, hadszíntérről érkező jelentések, ha nem is elsöprő, de jelentős kormányfői győzelmet sejtetnek. A nagy gonddal, már-már művészi intuícióval kieszelt ellenlépések közül az utolsó híre most érte el szerkesztőségünket, midőn világossá vált, hogy az MTVA komolyan gondolja, és ún. hírcsatornává transzformálja a köztévé eddigi főadóját. Ez, szakadjon ránk a klozetajtó, a HírTv-nek küldött selyemzsinór lesz, úgy munkaerő-gazdálkodási, mint minden egyéb szempontokból. Tulajdonos Lajos azon számításai, hogy médiaérdekeltségei révén esélye lenne ellentartani a kormányfőnek különféle, jobbára amúgy a saját egyéb érdekeltségeit kiszolgáló ügyekben, a szemünk láttára diszkontálódnak. (Mondjuk azt senki egy percig sem gondolhatta komolyan, hogy a HírTv, a Lánchíd rádió vagy a Magyar Nemzet néhány óvatos hümmögésen túl is szembemehet Orbánnal – bármit is tesz Orbán, vagy annak az ellenkezőjét. E médiumok abban a pillanatban veszítenék el a közönségüket, hisz közönségük, félreértés ne essék, nem Simicska Lajoshoz, hanem a kormányfőhöz hű.) A birodalom hanyatlásának jeleként olvassuk Töröcskei I. hirtelen felszaporodott gondjait is, a villámgyorsan 30 milliárdos bankcsődöt összehozó, korábban megkérdőjelezhetetlen szakértelmű lajossági szakértőt az isten is koronatanúnak teremtette. Figyelemre méltó, hogy Simicska méretre vágásában milyen kiemelt szerep juthat a magyar állam bizonyos intézményeinek, úgy is, mint köztelevízió, a jegybank alá tartozó bankfelügyelet, netán az ügyészség – ha valakinek kételyei lettek volna arról, hogy az igazi erő hol is lakozik. (Ja, majd Simicska elindul a veszprémi választáson.) A kiegyezés érlelődik: élni és élni hagyni, sőt, egy kicsit keresni is! A politikai racionalitás mégiscsak győz a destruktív érzelmek túláradásán, és mindenki a helyére kerül.
|
Ennyit az ún. oligarchákról.
Az érett Orbán-rezsim stabilitásának szempontjából nem tulajdonítanánk nagyobb jelentőséget a kormánypárton belüli gyilkolászásoknak sem. A durván betart B-nek, B felnyomja C-t, C nagy nyilvánosság előtt hülyét csinál A-ból, Rogánt Lázár abajgatja, Lázárt Pokorni égeti, Pokornit az öreganyám térde kalácsa teszi helyre, az öreganyám térde kalácsát az ortopédus – de mindegyik, A-tól Z-ig pontosan tudja, hogy addig van valamije, jó állása, nem kevés pénze, kis vagy nem kis hatalma, ameddig Orbán a főnök a pártban is meg az országban is. Ezt jól tudják egyébként, Orbán nélkül az egész pillanatok alatt mállana szét – épp azért, mert így, ezzel a szándékkal és e céllal lett a szisztéma összerakva. Politikai értelemben ezért nincs jobb vagy rosszabb fideszes, más fideszes, reformfideszes, Orbánon inneni vagy túli fideszes. Mindegyikük, de úgy értsük, hogy mindegyikük elemi, személyes érdeke az, hogy Orbán hatalmon maradjon; a bolhacirkusz leginkább arról szól, hogy melyik könyököl ki jobb, gazdagabb, a főnökhöz közelibb pozíciókat magának. Ez az állandó mozgás termeli a rezsim energiáját.
Ennyit arról a lehetőségről, hogy „amerikai rendelésre” a Fidesz Brutus-alapszervezete letaszítja Cézárt a faszba.
Ejtsünk egy szót a rezsim ellenzékéről is, anélkül, hogy a parlamenti pártok tehetetlenségén vagy a tüntetések szónokainak szónoklatain vagy a tüntetések „kifulladásán” lamentálnánk. Ha csak egy lépéssel hátrább lépünk, már szembeötlő az abszurditás: ebben a mezőben, amit parlamenti pártok, tüntetésszervezők, „civil aktivisták”, Facebook-csoportok laknak, mindegyik, még a legapróbb szereplő is először a másikkal szemben helyezi el önmagát. A kölcsönös türelmetlenség, lenézés és megvetés azok között, akik ilyen vagy olyan mezben, de mégiscsak a rezsim eltakarításán munkálkodnának, a másik létezésének tudomásul nem vétele nemhogy a közös politikai fellépést, de az egymáshoz szólást sem engedi. A szétforgácsolt ellenzék felől Orbán nyugodtan alhat: még akkor is, ha támogatottsága látványosan megzuhant, s ha a következő időkben többen nem, csak egyre kevesebben fognak neki hinni. Az Orbán-kormány nem bír olyan gyenge lenni, amennyire erőtlen az ellenzéke.
A fentiekhez képest sajnálatos módon mellékkörülménynek tűnik, hogy a tavalyi választás óta a régi-új kormánynak még a kormányzás képernyővédős változatát sem sikerült abszolválnia: még a semmit csinálás sem megy. Amihez meg proaktívan hozzányúltak, azt hibátlanul elkúrták. Ennek tankönyvi példája az útdíjbotrány: ha azt még talán tudták is, hogy miért akarják (és a költségvetési bevétel növelése legitim szempont is lehetett volna), arról már lövésük sem volt, hogy hogyan, és miért pont úgy. A hosszú hónapok alatt, míg ezen „dolgoztak”, nemhogy egy nyomorult hatástanulmányt nem írtak, de egy térképet nem tudtak rendesen megrajzolni. Így simán előfordulhat az, hogy az útdíj kiterjesztéséből kevesebb bevétel származik majd, mint az eddigi matricás rendszerből, viszont egész településeket, cégeket, üzleteket, munkahelyeket, egzisztenciákat sikerül majd nullára írni. A magyar államigazgatás, illetve ami belőle Orbán pusztítása nyomán megmaradt, momentán erre képes. És semmi okunk azt gondolni, hogy ez bármitől meg bír javulni a ciklus hátralévő három évében: ahhoz ugyanis működő, demokratikus intézmények kellenének. A gazdaság általános pangásáról, meg arról, hogy a 2010-től részben gonoszságból, részben ugyancsak hozzá nem értésből, színtiszta butaságból bevezetett intézkedéseik nyomán elindult szociális katasztrófa gyümölcsei a szemünk láttára érnek be, most ne is essék szó.
Orbán Viktor kormányzásának ötödik évére nem maradt semmi – nem maradt semmi a köztársaság intézményeiből, nem maradt semmi a kormányzásból, a kormánypártból, az ellenzékből, abból az igényből, hogy ennek az országnak a szorító gondjaiból bármit meg kellene oldani.
Csak az üresen futó, önmagát szolgáló hatalmi gépezet van.
Meg idő, az van még. Jó sok.